Lezuhant angyalok

A Légi Mentőszolgálat fennállásának 13 éve alatt, elért eredményei mellett büszkén elmondhatta, hogy mindezt egyetlen komoly baleset nélkül tette. Aztán bekövetkezett az, amit addig mindenki elképzelhetetlennek tartott.

1971 augusztusában a 62 éves soproni Kalivoda Józsefné, férjével és unokájával, Sátoraljaújhelyen nyaralt barátaiknál. Az idős asszony egyik nap rosszul lett és beszállították a miskolci kórházba. Az orvosok megállapították, hogy trombózisa van és további kezelésekre lesz szüksége. Ő kérte, hogy ezeket lakhelyén, Sopronban végezzék el, így az orvosok intézkedtek a beteg odaszállításáról. Egy mentőgép amúgy is jött Miskolcra, így kézenfekvő volt, hogy azzal őt is elszállíthatják.

Tóth György augusztus 12-én 10 óra 25 perckor szállt fel Budaörsről a HA-LDD lajstromjelű Moravával, majd 11 óra 20 perckor a miskolci reptéren landolt. Kalivoda Józsefnét férje és unokája is kikísérték a repülőtérre, és egy olyan lehetőség is felvetődött, hogy a kisfiú a nagymamájával tart, hisz még sosem ült repülőgépen. Ezt szerencsére azonban elvetették. A mentök egy fekvő beteget helyeztek a gépbe, beültették az idős asszonyt is, majd 11 óra 55 perckor a Morava visszaindult Budaörsre. 12 óra 55 perckor szálltak le és az ott várakozó mentők átvették a fekvő beteget. Az idős nő továbbszállításához egy ápolóra is szükség volt és erre a feladatra a 29 éves Berkó Istvánt jelölték ki. Az ez után történtekről így mesél:

„Augusztus 12-én a pestlőrinci állomáson voltam szolgálatban. Aznap egyik kollégám nem jött be dolgozni, így engem osztottak be helyette. Épp semmi dolgom sem volt, többedmagammal a várószobában ültem, amikor bejött a szolgálatvezető és azt kérdezte: „Repülni kéne. Egy idős trombózisos női beteget kellene Pérre kísérni. Ráér valaki?” Mivel még sohasem repültem, hát jelentkeztem. Soha senkit sem köteleztek a repülésre. Autóval kivittek a budaörsi repülőtérre, ahol a gép már indulásra készen várt. Akkor találkoztam először a pilótával, Tóth Györggyel. Bemutatkoztunk egymásnak, majd elmondta, hogy innen elvisszük a beteget Győrbe (Pérre), majd onnan pedig egy többszörös sérülést szenvedett beteget hozunk vissza Budaörsre. A néni kedves, aranyos, korához képest fiatalos temperamentumú volt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy életében most repül először. Próbáltam nyugtatgatni, de azt mégsem mondhattam neki, hogy „Én is.” A beteg a pilóta mögötti hátsó ülésen foglalt helyet, én pedig elöl a pilóta mellett a jobb ülésben. Én is és a pilóta is váltottunk néhány szót vele, aztán elindultunk.”

A gép 13 óra 35 perckor hagyta el Budaörsöt.

„Felhős, erősen szeles idő volt, de nem volt hideg és a látási viszonyok is jók voltak. Egy ideig minden simán ment. Úgy emlékszem 300 méter magasan repültünk. Nem beszélgettünk út közben, csak bámultam a jobboldali tájat. A néni valami gyümölcsöt eszegetett. A táj egy idő után változott, dombok és erdők felett repültünk. Egyszer csak hirtelen nagyot merült a gép. Ránéztem a pilótára, de teljesen nyugodt volt. Tovább nézelődtem, majd pillanatokkal később ismét egy hatalmasat süllyedtünk. Megint ránéztem a pilótára és amit ekkor láttam azt soha többé nem felejtem el. Halálra rémült arccal, vicsorgó fogakkal, kétségbeesetten rángatott valami kart a jobb kezével a kettőnk között lévő konzolon. Nem tudom mi volt az. Aztán már csak a fákat láttam. Nem ijedtem meg, nem volt bennem pánik. A következő dolog amire emlékszem, hogy fekszek a földön, fázom és szemerkél az eső. Ránéztem az órámra, fél három volt. Úgy saccoltam, hogy körülbelül fél órát lehettem eszméletlen. Borzalmasan fájt mindenem, de leginkább a hátam és a derekam. Fogalmam sem volt, hogy mi történt. Felálltam és körbenéztem. Körülöttem mindenhol erdő volt én pedig egy tisztáson voltam. Tulajdonképpen nem is tisztás volt, hanem egy erdőirtás. A föld tele volt fatuskókkal, amelyeket az aljnövényzet benőtt. Aztán megláttam a repülőt és akkor tudatosult bennem, hogy lezuhantunk. A gép úgy néhány méterre volt tőlem a jobb szárny irányába és pontosan a repülési irányunkkal ellentétes irányban. Odamentem, hogy megnézzem mi történt a többiekkel, de alig tudtam felmászni a szárnyra. A jobb oldali ablakon benéztem a kabinba. A pilóta a hátsó ülésen, középen feküdt hason, félig térdelve, oldalra fordított arccal, a menetiránynak háttal. Mintha csak aludt volna. Megnéztem a pulzusát és sajnos már nem segíthettem. A jelekből arra következtettem, hogy koponyaalapi törést szenvedett. A néni a pilótaülés bal oldala és az ajtó közé esett, ott feküdt. Csak a lába vérzett egy kicsit, megpróbáltam bekötni, de a fájdalmaim miatt képtelen voltam rá. Segítségért kezdtem kiabálni, de senki sem hallott meg. Lemásztam a gépről, körbenéztem és láttam, hogy az egyik irányban a fák között mintha világosabb lenne. Elindultam arra. Utólag elmondták, hogy ez volt az egyetlen jó irány. Ha bármerre másfelé indultam volna, csak egyre mélyebbre jutottam volna az erdőben. Úgy 3-4 kilométert gyalogolhattam, amikor egy kis tisztáson két labdázó gyereket pillantottam meg. Azt hiszem egy épület is volt ott. Nem bírtam tovább menni. Megkapaszkodtam egy fába, szóltam nekik és elmondtam mi történt. Kértem, hogy szóljanak valakinek és hívjanak telefonon segítséget. Mondják meg, hogy van két súlyos sérült a gépen. Azért mondtam ezt, mert halálesetnél is ez volt a szabály, amíg a mentők meg nem vizsgálják. Hitetlenkedve néztek rám, így elmondtam újból aztán elszaladtak. Kisvártatva visszajöttek néhány felnőtt társaságában, akik megint csak kétkedtek, és azt kérdezték, hogy hol van a repülő. Én mondtam, hogy az erdőben, de telefonáljanak már! Aztán megtették és velük együtt visszaindultam a helyszínre. Mire odaértünk már olyan fájdalmaim voltak, hogy nem bírtam tovább és a földre rogytam. Egy kabáttal takartak be. Ezután már csak időnként észleltem a történéseket. Arra emlékszem, hogy egy repülőgép körözött felettünk, majd később egy helikopter is jött, de addigra a mentőautó is megérkezett. Nem akartam helikopterrel menni, így engem mentővel vittek el.”

A gépnek 14 órakor kellett volna megérkeznie Pérre, de mivel nem jelentette a leszállást, keresni kezdték. Aznap Budaörsön Heréb István és egy repirányító gyakornok hölgy látta el a repülésirányítási feladatokat. Heréb István 14 óra 15 perckor többször is megpróbált rádión kapcsolatba lépni a géppel, sikertelenül. Ezután a győri mentőállomást hívta, de ott közölték, hogy a gép nincs ott. Ekkor már az ORISZ (Országos Repülésirányító Szolgálat) is érdeklődött a gép holléte felől, és Heréb István kérte őket, hogy kérdezzék meg Veszprém és Pápa repterét, nem végzett-e ott kényszerleszállást a rossz idő miatt. Mivel a kutatás nem járt eredménnyel, engedélyt kért, hogy a HA-OMC géppel a repülő keresésére induljon. Müller Antal főszerelővel 15 óra 48 perckor startoltak és a Budaörs – Tatabánya – Pér útvonal 5-5 kilométeres sávjában kémlelték a földet, de semmit sem találtak.

Tóth Imre mentőpilóta 15 óra 55 perckor érkezett vissza betegszállító útjáról a HA-LDB jelű Moravával. Tudomására jutott, az eltűnt gép és mivel 16 óra 20 perckor egy veszprémi betegszállításra kapott utasítást kérte, hogy mielőtt a beteget felveszi, újból átkutathassa a Zsámbék és Mór közötti hegyeket. Az engedélyt megkapta, és miután kiért a betegkísérőként kijelölt Pongrácz Ottó a reptérre, 16 óra 42 perckor felszálltak. A feltételezett repülési útvonalra merőleges sávokban, szisztematikusan repülve kutattak és 17 óra 02 perckor Tatabányától 160 fokos irányra egy erdei tisztáson, Körtvélyespusztán, megpillantották a gépet. A levegőből egy fekvő embert láttak a gép mellett és még négy személyt, akik a géptől úgy 20 méterre integettek. Többször is rácsapott a helyszínre, alkalmas leszállóhelyet keresve az azonnali mentés lehetőségével, de alacsonyabbról szemügyre véve a terepet az alkalmatlan volt a landolásra. Jelentette Budaörsnek a látottakat és kérte, hogy közöljék Bognár György határőr századossal a katasztrófa tényét, és ha lehet készítsenek elő egy helikoptert a mentéshez. Mire Tóth Imre Budaörsön leszállt a Mi-1-es helikopter már indulásra készen várakozott, amivel azonnal a helyszínre indultak. Mire Körtvélyespusztán leszálltak, addigra a mentőautó is ott volt és épp az életben maradt ápolót látták el. Kikérdezték, de a fentieken kívül semmi mást nem tudott elmondani.

17 órakor értesítették a Kivizsgáló Bizottságot is a tragédiáról, akik este 20 órakor értek a helyszínre. A szemle alapján már az elején úgy tűnt, hogy az üzemanyag ellátás körül volt valami probléma. Beültek a kabinba, és a műszerek és a kezelőszervek állása alapján megpróbálták rekonstruálni a történteket. A kapcsolók és a karok a megszokott helyzetben álltak, azonban a bal és a jobb benzincsap a főtartályon állt és a jobb oldali nyomásfokozó szivattyú bekapcsolt helyzetben volt. Ezekből megállapítható volt, hogy a jobb póttartályból kifogyott az üzemanyag, a főtartályra pedig valószínű későn kapcsolt át a pilóta. A két főtartály roncsolódott, körülöttük üzemanyag elfolyás nyomai voltak láthatók. A bal póttartályban, ami sértetlen volt, öt-nyolc liter benzin volt, míg a szintén sértetlen jobb póttartály üres volt.

Miután Heréb István is megtudta, hogy kollégája és barátja életét vesztette, az egyik szerelő társaságában elindult a várandós feleséghez, hogy teljesítse a leghálátlanabb feladatot: közölje vele a megmásíthatatlant.

A temetésre augusztus 23-án 11 órakor került sor a rákoskeresztúri temetőben. Az Országos Mentőszolgálat Tóth Györgyöt a saját halottjának tekintette. Rengetegen voltak a temetésen, amire még az Egyesült Államokban élő öccse is hazajött. A család mellett vezetők, barátok és távoli ismerősök vettek tőle végső búcsút megható gyászzene kíséretében. Ott volt a balesetet túlélt Berkó István is. A sírnál az Országos Mentőszolgálat vezetője és a kollégák mondtak gyászbeszédet, miközben felettük mentőrepülőgépek rótták tiszteletköreiket.

Tóth György életéről és pályafutásáról – szintén Nagy Gábor tollából – újabb cikkel kívánunk megemlékezni a közeljövőben.