Metróállomások múltidéző mustrája, 6. rész – Állami Áruház

Négy állomás megépítése hat év alatt. Ez az elképesztő tempó már a budapesti metróépítés kifulladását mutatta 1984 és 1990 között. Ennek az időszaknak a lassúsága indirekt módon hozzájárult ahhoz, hogy a négyes metrót később majd mindenáron meg kell építeni, elvégre micsoda szégyen az, hogy több mint húsz évig nem épül metró egy világvárosban! A négy új állomás egy olyan arculatot hozott be, amiből lassú, szerves fejlődés folyamán akár valami jó, valami egységes is lehetett volna. A több mint húszéves szünet azonban elsöpörte ezt a józan törekvést, a Váci út és Újpest központja alatt alakuló sima elegancia feledésbe merült, később gyémántmetró képében támadt fel újra a földalatti állomásépítészet.

Nincsen még egy olyan kompakt városközpont Budapesten, mint az újpesti. Két nagyforgalmú út kereszteződése, ahol villamosok zakatoltak át az egymást derékszögben metsző vágányokon, az egyik oldalon az Állami Áruház ma már műemlék, gyönyörű szocreál tömege, vele szemben a sarkon a könyvesbolt, ahol először lehetett a kirakatban ledes futószöveget látni. Átellenben a cukrászda a krémeseivel, csak a negyedik sarok üres, kissé visszahúzódva egy földszintes ABC-áruház foglalja el. Na, ide kellett egy metróállomás beszuszakolni, természetesen aluljáróval, egy ilyen világvárosi kereszteződésben ez így dukál.

Mindez már el is árulja, hogy a budapesti metró huszonnégy évig utolsónak számító szakaszának utolsó állomása „mínusz másfeles” mélységben épült. A szuszakolást mindenesetre nem sikerült kompromisszummentesen megoldani, a cuki áldozatul esett a metróépítésnek, helyén ma puszta autóbusz-végállomás terjeszkedik, a város legigénytelenebb szolgálati épületével. Így van ez mindig, amikor egy helyen kell mindent megoldani, a városközpontot is, meg mindennek a végállomását is. Ilyenkor a végállomás olyan, mint annak idején a Lola-T az autóskártyában: mindent visz. Zárójelben megjegyezendő, hogy amikor a négyes metró tervezése során felmerült, hogy a Bocskai úti állomás aluljáró-kijáratai miatt esetleg árkádosítani kellene a saroképületet, volt nagy jajongás, hogy de hiszen az magántulajdon, szent és sérthetetlen. Hiába, változnak az idők, a cuki rossz korban volt, rossz helyen. És akkoriban még valóban akartak metrót építeni, nem úgy, mint a 2010-es években, félszívvel.

Az eltűnt vendéglátóipari egységért tehát nem kárpótol a buszvégállomás melegedője, de a vele szemben ágaskodó két teherlift sem. Öncélúan formált betongombáik a szétrohadás különböző fázisait mutatják, miközben ünnepélyes építészeti keretet adnak az aluljáróból a felszínre továbbított szemetesedényeknek. Ezért vannak ugyanis.

Az aluljárómellvédek műkőből és acélcsövekből álló kompozíciója már izgalmasabb, a modern után jövendő posztmodern korról próbál mesélni. Aláfestésül ott vannak a jól ismert, aluprofilokból összerótt dobozok infotábla gyanánt – legtöbbször hiányosan, lógó béllel, az információt visszatartva.

Az aluljáróba jutva mondhatnánk, hogy egy világ választja el az utolsó, a vonalon megépült aluljárótól, az Árpád híditól. Egy világ és hat év. Fénycsövek helyett palacsintalámpák, keret nélküli edzettüvegajtók helyett acélkeret, üvegbetét. A természetes kőburkolatok igényességet sugallnának, de a melléküzemági lakatosüzemben összehegesztett lefolyórácsokat meglátva oda az illúzió. Pedig határozottan volt valamiféle törekvés itt valami más minőségre, valami integráltabb megközelítésre, az eddigi összeszerelt, egymás mellé tett tárgyhalmazok egységesítésére. Ezt szemléletesen jellemzi az aluljáróból nyíló metróbejárat formálása, amely az élek lekerekítését tette meg fő kompozíciós elemmé. Nézzük csak: Az ajtóban lekerekített (de alul sarkos!) üvegbetét, az ajtó feletti információs panel alsó éle szintén elpuhul, bennük pedig a régi, ám esztétikus plexidoboz-világtól meglehetős távolságot tartó, keretezett, süllyesztett tábla, szintén sarkok nélkül. Ha jó mélyre ásunk az emlékeinkben, ezek hajdan még világítottak is, meglehetősen konfúz módon, hiszen az új szakaszra a kívülről megvilágított táblák voltak jellemzőek.

Odalent a már jól ismert állomástípus fogad, a belső kiképzés nem tesz különbséget mínuszegyes és mínusz másfeles elhelyezkedés között. Némi szomorúsággal nézzünk az érkezési oldal bútorzatát: Ez az a berendezés, amit úgy fognak kidobni, hogy azt huszonhét évig nem használta senki, hiszen innen soha nem indultak, itt nem várakoztak, ide csak érkeztek mindig, hogy aztán rögtön elhagyják az állomást a két mozgólépcsőn. Melankolikus gondolataink megcáfolása az érkezési oldal peronján várakozó, telefonját nyomkodó lány: talán ő tud valamit? Ne haragudjon, mikor indul a következő szerelvény Káposztásmegyer felé?

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!