Mini airshow, maximális látványosság
A külföldi résztvevőkkel rendezett hazai műrepülő verseny utolsó napja mondhatni igazi show volt, a különböző szigorúan előírt nyílt és zárt kötelező gyakorlatok után ez a záró felvonás, a négyperces szabad program a verseny legjobbjai számára nyújtott príma lehetőséget igazi tudásuk és pilótaénjük megmutatására. Igaz, az azért szabott némi korlátokat a repüléseknek meg az előadott figurasorozatoknak, hogy ki milyen géppel repült. De persze nem is tartozott egy kategóriába a gyengébb és az erősebb műrepülő szerkezetek mezőnye.
Ami viszont erős gépet és gyengét, sőt, nézőt és repülőgépvezetőt egyaránt megviselt, az az iszonyatos hőség volt. A repülősportokat általában erősen befolyásolja az időjárás, de a szombati kánikula különösen próbára tette a matkópusztai résztvevőket és látogatókat. Hogy mennyire abszurdak voltak a körülmények a repüléshez, arra jellemző világbajnokunk, Besenyei Péter érkezése, aki miután leszállt Extrájával, azt mondta, nem biztos, hogy ebből lesz bemutató, ahogy pedig ezt mindenki remélte és várta a reptéren, mert már az útvonalon iderepülve sárgában volt az olajhőmérő mutatója, hát még ha műrepül a géppel.
Ezek után persze mindenki kíváncsian várta a fejleményeket. Nos a nap első versenyen kívüli műsorszámaképp három gép gurult a 31-es küszöbhöz: középen egy francia Cap, két kisérőjeként egy-egy Extra piros-sárga-kék festéssel, vagyis Románia műrepülő válogatottja színeiben. A Cap 231-et Ábrányi Tamás, az Extrákat Dobre Dániel és Ferecz László repülte. A szép kötelékfelszállás után ugyancsak látványos áthúzások következtek, amelyek kísérőjelensége a különleges hang volt: viszonylag ritka, hogy az ember három műrepülőgép dörejét egyszerre hallja a légtérben, ez azért alapvetően szóló műfaj. A trió aztán egy időre eltűnt, merthogy kedvcsinálásképp meglátogatta egy áthúzás erejéig a kecskeméti főtér légterét is. Aztán visszatértek, és egy elegáns függőleges „oszolj” figurával köszöntek el a közönségtől.
Besenyei repülésének első szakasza a kívülállókban némi csalódást keltett, nem voltak még benne frenetikus figurák: a pilóta ugyanis először „berepülte a boxot”, vagyis gépével felrajzolta annak az ezerszer ezerméteres hatalmas légkockának az éleit és tengelyeit, amelyben a verseny zajlik, és amelyből kilépni, különösen az alsó határt megsérteni, súlyos pontlevonást jelent, a minimális magasság be nem tartását akár kizárás is követheti. A boxberepülő a bíráknak segít, hogy a földön fehér vászoncsíkokkal, plahékkal kijelölt box méreteit ők is pontosan érzékeljék, erre szolgál ez a repülés minden versenyszám előtt, más kérdés, hogy a versenyen kívüli boxrepülő pilóta ritkán világbajnok is egyben.
Aztán egyszerre csak meglódult a gép: megkezdődött az igazi tánc. Besenyei improvizált bemutató repüléseit nemhogy leírni, a helyszínen követni is nehéz. Vagy azért jön egyik figura a másik után, mert a kormánymozdulatokból következik a következő, vagy épp ellenkezőleg: az a különös, ahogy egyik figurából átfűz a másikba. Lágy ívekből kemény mozdulatok, légibalettből precíz megfogások átmenet nélkül: és persze a hihetetlen dobott figurák, amikoris a gép minden lehető tengelye körül egyszerre forog. Ugyancsak élvezetes volt nézni a Besenyeire az elmúlt években olyannyira jellemző ellépéses figurák sorát, vagyis amikor a „hozzátartozó” bedöntés nélkül, csak oldalkormánnyal mozgatja, csúsztatja a gépet. Különösen jópofa volt, amikor a leszálláshoz behelyezkedve lépkedte a masina orrát, ezek a bedöntés nélküli fordulók egy kezdő növendéktől bukott vizsgarepülést jelentenének, de Besenyei ebből is ritka látványosságot kreált.
El ne felejtkezzem a legizgalmasabb pillanatokról, amikor a gép a légcsavarra függeszkedve késhelyzetben ferdén húz át a nézők előtt, miközben az ember hirtelen nem is tudja eldönteni, mit is bámuljon: a pilótakabint, amibe ritkán pillanthat bele az egyszerű halandó ilyen szögből, miközben ráadásul repül is a gép; vagy a szárnyvéget nézze, amit nemigen láthat ennyire fűnívóban és egyben ilyen sebességgel elhúznia az emberfia. Hogy mindeközben mit mutatott az olajhőmérő tűje, azt végképp elképzelni sem tudom.
Besenyei után műrepülni, ez azért nem egyszerű feladat, még ha nem is számítjuk az egyéb nehezítő körülményeket. A négyperces szabadprogram pilótáinak mégis sikerült az immár 35 fok feletti hőségben lekötni a kókadozó nézők figyelmét, annak ellenére, hogy messzebb és magasabban kellett bemutatniuk a programjukat, mint a világbajnoknak, viszont ők füstölővel és zenére repültek. És a jelek szerint a legjobbakat a meleg sem zavarta meg túlságosan.
A szabad program lerepülésével alakult ki a végeredmény: a legerősebb, legmodernebb gépek „unlimited” kategóriáját, egyben a négyperces versenyszámot a cseh Martin Sonka nyerte két honfitársa, Petr Kopfstein és Marek Hyka előtt, mindhárman Extra330-assal versenyeztek. Az „intermediate”, vagyis középkategória győztese az olasz Ricardo Cresci lett CAP231-essel, mögötte végzett Szűcs Róbert a pörgős kis Pitts kétfedelűvel, harmadik Kovács Gergely lett a nyolcvanas évek világbajnok típusával, a Zlin Z-50-essel. Az advanced kategória győztese Nádas Tamás a gyengébb Extrával, a 300-assal, második az olasz Rodolfo Natale CAP231-essel, harmadik Ábrányi Tamás, aki ugyancsak CAP-pal versenyzett.
A négyperces pogram versenyzőire a nézők is voksolhattak, közülük pedig egy szerencsés fickó műrepülést nyert. A közönségdíjat Nádas Tamás kapta, a közönség és a résztvevők pedig még egy plusz különleges élményt nyertek ezen a napon: a közeli kecskeméti légibázis két Gripenje szép áthúzással köszöntötte Matkópuszta népét.
Egyetlen kellemetlen élménye volt a látogatónak: az 54-es útról letérve, és Matkó községet is elhagyva hihetetlenül rossz dülőúton kell a repteret megközelíteni. Nem tudom, kinek a tulajdona, felelőssége ez az olykor alvázat próbáló többkilométeres szakasz, de azt tudom, kinek lenne az érdeke rendes aszfaltot varázsolni rá. Merthogy Matkópuszta egyébként rendezett, kellemes, vonzó kis repülőtér, kár, hogy távozáskor nem a remek repülés, hanem a keserves döcögés az utolsó élmény.
