Suhanó desszant: csapatszállítók motor nélkül

Az 1939.szeptember 1-jén kitört második világháború első szakasza hamar lezárult. A lengyeleket a felkészült német hadsereg hamar térdre kényszerítette – a lengyeleket hátba támadó Szovjetunió segítségével. A fontosabb célpontokat a német ejtőernyősök hamar elfoglalták. A történelemben ekkor jutottak először szerephez az ejtőernyős alakulatok.

A nyugati hatalmak ekkor ugyan hadat üzentek a németeknek, de hallgattak. A tél folyamán nem zajló, furcsa háborúnak a jó idő beköszöntével 1940. május 10-én a nyugaton is meginduló német támadás vetett véget. Az ejtőernyősök hamar elfoglalták a fontos hidakat, a páncélosok megindultak Hollandia, Belgium és Franciaország felé. A holland kormány Amerikába menekült, a belgák bíztak az erődvonalukban. Főleg a folyóparti magaslaton emelt Eben Emael erődben.

Ám május 13-án hajnalban az erőd sík tetejére leszállt tizenkét DFS-230-as vitorlázórepülő, mindegyikben 8 katonával és fegyverzetével, és ezzel az erőd sorsa megpecsételődött.

Új harceszköz debütált a Dávid parittyája óta szépen fejlődő arzenálban: a desszantegységeket finoman suhogva célba juttató csapatszállító vitorlázógép.

A DFS-230-ast is Hans Jakobs tervezte a Deutsche ForschungsInstitut fűr Segelflug vitorlázórepülés-kutató intézetben. A gépeket He-111-es, Me-110-es vagy Ju-87-es gépek vontathatták. A nap folyamán a rohamcsapat katonái, a desszantőrök  felszámolták a belga erőd ellenállását, megnyílt az út nyugat felé.

A 21 méteres fesztávú vállszárnyú gép csúszótalpaira szállt le, startját a szárnyai alá szerelt segédrakéták segíthették, a lefékezését meg a törzs alá, vagy a törzsorrba szerelt fékrakéták. Néhány példánya repült a Magyar Királyi Honvéd Légierőnél is.

Történelmi tény, hogy a DFS-230-ast legutoljára 1945. február 12-én a Vérmezőn való leszállásra vetették be. Egyik, oda már el nem ért példányát egy Attila úti lakóház padlásterébe vezette a pilóta, a gép hetekig ott lógott, képe világhírű lett.

A 230-as nemsokára a Krétát Görögországből megtámadó németeket szállította, sok katonát a Ju-52-esek vontatta vitorlázók is vittek oda. De ott már megjelentek a járműveket is befogadó szélestörzsű, hátul ajtós, két faroktartós Gotha Go-242-esek is. A 242B már futókkal épült, a 244-esre pedig két motort is szereltek, az Afrikakorps használt néhányat.

Ekkor már igény jelentkezett  a messze elől kihelyezett (vagy körülzárt) gyalogos egységek harckocsival, lövegekkel ellátására, amihez megtervezték a feltehetően valahavolt legnagyobb vitorlázógépet, a Messerschmit Me-321 Gigantot. 28,5 méteres fesztávja, 29 tonna önsúlya, hatalmas törzse, nyitható orra, sokkerekes futója, alacsony padlószintje világelsővé tette. De felvontatni csak a négymotoros Ju-90 tudta, amiből kevés volt. Ezért három, majd négy Me-110-essel kísérleteztek, de azok veszélyesen rángatták a vontatmányt. Emiatt aztán két fél He-111-est egyesítettek  egy középső szárnytoldattal, és azon három motorral. Az így ötmotorossá vált He-111Z (Zwilling, vagyis iker) is nehézkesen vontatta, ezért végül a vitorlázót felmotorozták, hat 1500 lóerős Gnome R-14 –csillagmotorral, 100 katonát, két tankot, vagy két nehézlöveget is vihetett az így már Me-323-as néven gyártott típus. Öt géppuska is védte a szövetséges vadászok e kedvenc célját, többnyire kevés sikerrel.

Ahogy a háború megfordult, a szövetségeseknek lett szüksége a tehervitorlázókra. Már 1940-ben elkészült az angol GAV-48 Hotspur: ez a középszárnyas, futós, nagyon áramvonalas gép nyolc katonát szállíthatott és 41-ben Rigway-nél vetették be.

A szicíliai partraszállásoknál vitte a szövetséges csapatokat először a nyugatiak igáslova, az angol AirSpeed Horsa. Ez a futóműves, vállszárnyas 30 személyes gép lett a partraszállások katonát és fegyvert hordozó öszvére. Két- és négymotoros nagyok vontatták. 3656 darab épült belőle, mert a lend-lease keretében az USAF/A/MC is ezt használta, Normandiában is.

A Horsa és az amerikai WACO C-4-es ugyancsak kulcsfontosságú volt a háború végefelé a hollandiai Market Garden hadműveletben, de mint ismeretes, a híd túl messze volt, nem a vitorlázókon múlt, hogy a Rajna átkelőit a szövetségesek nem tudták mihamarabb elfoglalni.

A másik híres angol teherszállító-vitorlás a General Aircradt „Hamilcar”ja volt. A 32 méteres szárnyú, szélesen nyitható orr-ajtajú gép kifejezetten harckocsik szállítására épült, az orrkereke leengedésével „le tudott térdelni”. 1942-tól 344 példányban épült, részt vett a normandiai  partraszállásban is.

Az amerikaiak későn ébredtek. A légierő kategória-listáján a CG (cargo-glider, tehervitorlázó) osztályba ugyan éppen 20 típust soroltak, de azok negyede csak terv, másik negyede egy-két darabos protopéldány maradt. Legtöbb a WACO gyártmányaiból készült. A CG-4-es, ledobható kerekes 9-személyesből (sok más gyárban is) összesen többezret gyártottak, néhányat felmotorozott változatban is. CG-4-esek már részt vettek a sziciliai partraszállásban is.

Különleges volt a CG-17, ami nem volt más, mint egy motor nélküli C-47-es! A csillagmotorok helyére áramvonalas burkolatot szereltek, eleinte egy másik, majd inkább két másik C-47-es vontatta a prototípust, de aztán a végleges megoldás inkább a négymotoros C-54-es lett volna, ha végül nem vetik el az egész konstrukciót, pedig a motornélküli DC-3/C-47 Dakota állítólag egész jól repült, kellemesen siklott. De végül csak az az egyetlen példány készült belőle, amit aztán néhány év kísérletezés után – viszaépítettek „normális” motoros teherszállítóvá.

A CG-10-es Laister Kaufmann lett a legnagyobb amerikai vitorlázógép, 42 személyes volt, a CG-18-as meg a Chase CG-14-es fémből készült változata. A CG-20-as, 67-személyes gépre végülis inkább eleve két motort szereltek, így az lett az ötvenes években sűrűn használt C-123-as Provider szállító.

A CG kategóriába sorolás 49-ben szűnt meg. Persze, lehet, hogy még feltámasztják...

A következő filmösszeállítás eléggé egyértelműen mutatja, mekkora szerepe volt a normandiai partraszállás napjaiban a vitorlázógépeknek abban, hogy a szövetséges katonák a megfelelő helyen és a megfelelő időben érkezzenek a hadszíntérre. De az is látható, hogy ezek a rendszerint fából épített siklógépek igazából csak egy útvonalra és egyirányú utazásra készültek...

És egy kis záró adalék. Az Antonov A-7 a szovjet DFS-230-as, 400 darab készült, partizán beszállító-ellátónak. A Gotha 345-ös az angol Hamilcar lemásolása volt 44-ben. Rubik Ernő R-21-esének első példánya a királyi légierő megrendelésére nem készült el, sok fontos részegsége már megvolt, amikor az esztergomi gyárat elfoglalták az oroszok.