Szomszédolás Sommertickettel - 1. rész

Berky Dénes   ·   2012.08.14. 17:00
kiskep1

No de mi is az a Sommerticket? Ez egy olyan kedvezményes nyári jegy, melyet megváltva 26, illetve 20 éven alul egész nyáron annyit utazhat a jegy tulajdonosa Ausztriában, amennyit csak akar.

Mivel azonban hétköznap reggel nyolctól érvényes ezért több, három napos hétvégét terveztem, hogy tudjak a vonaton aludni, mely nem csak egyszerűbb, de a Sommertickettel ingyen is van. Az első hétvége útvonalát úgy terveztem meg, hogy sehol sem töltök sok időt, csak annyit, hogy a legközelebbi alkalommal már tudjam, hova kell visszamenni.

Hajnali negyed ötkor szólt az ébresztőm augusztus 10-én, hiszen hat óra tíz percre a Keleti pályaudvaron kellett lennem, ekkor indul ugyanis a Halászbástya-Brennberg IC Sopronba (és Szombathelyre, de ez engem nem érintett), amivel én utazásomat megkezdtem. Gyors reggeli után felvettem a 18 kilósra megpakolt túrahátizsákomat és elindultam. A Keletibe nagyjából 20 perccel az indulás előtt érkeztem, már bent is állt a vonatom a 7. vágányon, csak meg kellett keresnem a helyemet, mely egy GYSEV intercity kocsiban volt, amilyenben még nem utaztam, így ez is újdonság volt. Mivel előre megvettem a helyjegyemet, az egy négyesbe szólt, mint később kiderült, csak én voltam végig ott, így kényelmes. Kisebb alvások után nagyjából 7 perc késéssel érkeztünk meg Sopronba, így nem sok időm maradt a Wiener Neustadtba induló vonatomig, de legalább elértem, utólag ennek is örülök.

A képre kattintva galéria nyílik a szerző képeiből

Wiener Neustadtig nincs villamosítva a vonal, így a GYSEV által az ÖBB-től vásárolt 5047-esek (avagy a Jenbacherek) járnak rajta, ilyenben sem utaztam még, nem csalódtam az osztrák színvonalban. Legalábbis a gördülőállomány kapcsán nem, ugyanis a Bécsújhelyen öt perc volt menetrend szerint a Graz felé induló Railjetig, amit el szerettem volna érni, de vonatom 6 percet késett, így csak azt láttam, ahogy elmegy.
A következő Railjet egy óra múlva érkezett, de nem idegeskedtem emiatt, fotózással töltöttem el az időmet, ott magyar szemmel van mit. Mürzzuschlagig utaztam a Railjettel, mely a vonat tekintetében nem, de a tájéból annál lenyűgözőbb volt. Ez a szakasz ugyanis a híres Semmering vasút, sokan úgy tartják Európa egyik legszebb vasútvonala, megcáfolni nem tudom. Mürzzuschlagban csak egy fél órám volt (másfél lett volna), de azért bementem a városka főterére, készíteni néhány képet, végre igazán Ausztriában érezni magam, ennek minden pozitívumával.

Siettem vissza az állomásra, indult a vonatom Leobenbe, egy személyvonat, mely itt szokás szerint egy Talent. Ilyennel már otthon találkoztam, ugyan olyan kényelmetlennek tartom, mint a Flirtöt, de legalább személyvonat volt, így jól meg tudtam csodálni a tájat. Leobenig kicsit több mint egy óra az út, de korántsem tűnt annyinak. A városba érkezve rögtön elindultam a főtér felé, az állomáson volt térkép, melyről egyértelmű volt merre kell menni. Leoben nem nagy város, a belső részét pont be tudtam járni, egy otthonról hozott szendvics elfogyasztására is volt időm, no meg persze sok-sok fotót készíteni.

Innen egy intercityvel utaztam tovább Stainachba, mely egy kifejezetten kicsi város, de gyönyörű, igazi alpesi gyöngyszem. Csend és nyugalom honol itt, olyan hely, ahol még a nyilvánvalóan túristának is köszönnek a helyiek, habár ezen jómagam igencsak meglepődtem. Egészen más kultúra ez, mint amit megszoktam. Ide szúrnám be azt is, hogy a táskámat nyugodtan ott mertem hagyni a helyemen, amíg elmentem vécére. (Ebben mondjuk hátizsákom mérete és súlya is közrejátszott...) Szóval Stainach, miután úgy éreztem elegendő fotót csináltam, meg persze a vonatom is jött, visszasétáltam az állomásra, ahova hamarosan (percre pontosan) érkezett meg az a személyvonat, amellyel a híres síparadicsomig, Schladmingig utaztam, mondanom sem kell, szintén Talent.

Schladming méltó a hírnevéhez, gyönyörű, bár itt már jóval több a túrista és nyaralni vágyó, mint Stainachban. Itt sem volt sok időm, de azért annyi igen, hogy jól körülnézzek. Hat óra tízkor indult innen a vonatom Salzburgba, ez is percre pontosan érkezett, bár ez is csak nekem ügy. Ez a vonat fülkés kocsikból volt kiállítva, mely nekem az összes vonatnem közül a legjobban tetszik itt, a szomszédoknál. Kényelmes, akár vízszintesbe tolható ülések, és a légkondni hőmérsékletét is mi állíthatjuk. Salzburgba nagyjából fél perc késéssel érkezetem meg, volt nagyjából 20 percem a Railjetig, amellyel St. Anton am Arlbergig utaztam. Eddigre már sötétedett.

Salzburgból a Railjet Innsbruckot Németországon keresztül éri el, de mivel ott nem áll meg, ezért nem számítanak fel nemzetközi költségeket. Ez az egész egyébként azért jó, mert így gyorsabb, errefelé Németország síkabb. Három óra száguldás után érkeztem meg St Antonba, ahol 10 percet kellett várnom a 247-es számú Euronight vonatra, ezen már tényleg aludni fogok, vissza, egészen Linzig. Ebben a vonatban ugyanazok a fülkés kocsik közlkedtek, mint a már említett intercityben, annyi különbséggel, hogy itt volt függöny.
Innsbruckig egyedül voltam a fülkében, ott kéredzkedett be hozzám egy fiatal osztrák pár, kedvesek voltak, nem mondthattam nemet. Linzig innentől csak egy-két percre ébretem fel a megállásokra, ezeken a vonatokon, és pályákon kellemesen lehet aludni.

Linzbe öt óra után valamivel érkezett vonatom. Leszállás után körülnéztem az állomáson, hátha találok WiFit, így is lett, úgyhogy felraktam néhány képet, válaszoltam a levelekre. Kezdett éledezni a város, hátamra kapva táskámat, bementem a főtérre, ahol szombat lévén hatalmas kirakodóvásár fogadott, a porcelán teáskészlettől a szőrmebundán át a hamutartókig volt itt minden. Nemsokára felfigyeltem egy kis háromrészes, vajszínű villamosra, mely egy csonkavágányon állt a főtéren. A neve, mint kiderült, Pöstlingbergbahn. A főtér és a közelben fekvő Pöstling hegy csúcsa között jár, félórás követéssel. Mivel jegyem erre is érvényes volt és sok időm volt még a vonatomig, felszálltam rá. Nagy lendülettel indult neki a Dunán átívelő hídnak, majd egy két kanyar után egy nagy emelkedő kezdődött. Kicsit a házak között, majd az erdőben kanyargott a villamos, engem a budapesti fogasra emlékeztetett, habár ennek nincsenek fogai, anélkül száguld felfelé. Nagyjából 20 perccel az indulás után már meg is érkezett felső végállomására, Pöstlingbergre. Innen pár perc sétával elérhető egy kilátóterasz, melyről gyönyörű kilátás nyílik Linzre, tisztább időben biztos nagyon messzire ellátni, most egy kicsit ködös volt, de így is nagy élmény. Indult vissza a villamos, mennem kellett, pedig maradtam volna még. A főtéren mégegyszer körbenéztem a piacot, majd vissza az állomásra, indult a vonatom Selzthal felé. Ez egy itt megszokott ingavonat volt, kényelmes, tiszta. Előre kinéztem, hogy Klaus an der Pyrnbahnnál érdemes leszállni, nem tévedtem. Gyönyörű a táj, tiszta a levegő. Épp egy triatlon verseny zajlott, szegények nem a legjobb időt fogták ki, időnként eleredt az eső, bár hamar el is állt. Itt egy nagy duzzasztógáttal hoztak létre egy nagy mesterséges tavat, amely a gyönyörű környezetet csak fokozta. Ilyen helyen nincs mit tenni, csak ülni és szívni magadba a friss levegőt. Két órám volt itt, utána mentem tovább Selzthalba, ezúttal Talent jött, de túléltem.

Selzthalban gyors átszállásom volt Stainach felé, ahogy ott is tovább Halstattba. Halstattot a Stainach és Attnang között húzódó vasútvonaltól ugyan egy tó választja el, de a városkának van állomása, ahonnan hajóval lehet átjutni. Ennél szebb módja nincs az ide érkezésnek, a városka önmagában is lenyűgöző, nemhogy a vízről. Mivel Halstattnak elég nagy híre van a világban, ezért rengeteg a túrista itt. Az alpesi tájra jellemző házak itt a tópartra épültek, ami utánozhatatlan hangulatot ad a helynek, pláne, hogy a tavat mindenfelől hatalmas hegyek veszik körül. Ugyan a két vonat között két óra volt, de a hajó menetrendje miatt csak valamivel több mint egy órát tudtam itt tölteni, de az is csodálatos volt ebben a mesevilágban.

Innen egy intercityvel utaztam Gmundenig, a Traunsee partján fekvő város. Gmundenbe érkezve, mivel az állomás nem a tóparton van, elindultam a város egyetlen villamosvonalához, ami a pályaudvart köti össze a tóval. Ezzel a villamossal nagyjából 10 perc a menetidő, viszont a rajta közlekedő járművek annál érdekesebbek. A bécsi SGP-kre hasonlító szóló, kétirányú, egyoldali ajtós, nyitott vezetőállásos kocsik, belül nagyjából a gyártáskori állapottal. Szóval lementem a tópartra, amit legnagyobb meglepetésemre lezárva találtam, elég sok ember lézengett bent, és egy színpad is volt. Néhány bódénál pedig hatalmas sorok álltak, mint kiderült azon a napon volt a Gmundeni fényünnep, lézershow-val, tüzijátékkal. Kerestem azért odébb egy helyet, ahol le tudtam menni a vízhez, amely már tele volt vitorlásokkal, motorcsónakokkal, akik a fényeket onnan szerették volna nézni. Na de nem is volt sok időm, indultam vissza a villamoshoz, még vásárolnom is kellett, másnap vasárnap, amikor Ausztriában minden zárva van.

Az állomásra érkezvén már mondták is be vonatomat, Talenttel mentem Gmundenből Attnang-Puchheimba, ami igazából két összenőtt város, melyeket csak a hatalmas rendezőpályaudvar választ el egymástól. Itt nagyjából háromnegyed órám volt, ki is sétáltam Attnangba, de miután már minden zárva volt, vissza is mentem az állomásra, hogy ott várjam meg vonatom. Intercityvel mentem Linzbe, így fejezvén be a napi körömet.
Itt volt három órám az éjszakai vonatig, így beültem egy kávézóba, letöltöttem a képeket, megnéztem az emailjeimet. Nem is tűnt olyan soknak ez az idő, megérkezett az Euronight, mellyel Innsbruckig utaztam, egy kedves osztrák lány fogadott be, ő is Innsbruckig jött, mint kiderült haza utazott. Innsbruckba a vonat nagyjából 10 perccel korábban érkezett, igen ilyen is van. Itt ez a vonat, bizonyára valamilyen forgalmi okból, másfél órát áll, így még nem szálltam le, maradtam aludni, a Railjet, amivel vissza utaztam Salzburgba, úgyis csak jóval utána indult. Az állomás várójában, sok hasonló sorsú utastársammal együtt vártuk a vonatot. Meg is jött, pontosan is indult. Ez a Railjet is Németországon át jött, végre volt alkalmam világosban is megnézni, milyen itt a táj, nem elütően más, mint Ausztria.

Salzburgba még öt perccel hamarabb is érkezett a menetrendben szereplőnél, de a következő vonatom, mellyel Klagenfurtig utaztam, már bent állt az első vágányon, így felszálltam, volt üres fülke az intercity kocsiban, ez így kényelmes. A vasút innen egy ideig csak távolról mutatja a hegyeket, majd egyszercsak bemegy alagútba a vonat és onnantól keskeny folyóvölgyekben, a környéken többezres hegyekkel körülvéve kanyarog tovább. Így már érthető, miért nem erre járnak a vonatok Innsbruck fele, igen lassú itt a haladás. Hosszú alagutak és igazán meredek emelkedők után megérkeztem Klagenfurtba. Az eddigiek közül talán ez az út volt a leglátványosabb, nem véletlenül Belissimo az IC neve.

Klagenfurtból a 11:39-kor induló Railjettel mentem tovább Unzmarktig. Azt a tippet kaptam, hogy itt érdemes még leszállni, mert nagyon szép a környék és még kisvasút is van. Nagyjából egy óra az út Unzmarktig, szintén gyönyörű környezetben. Mikor leszálltam a vonatról itt is a már jól megszokott csend és nyugalom várt, azzal a híres kristálytiszta alpesi levegővel. Két órám volt itt a kövektkező vonatig, ezt az időt arra szántam, hogy kiélvezzem ennek a fantasztikus három napnak az utolsó nyugalmas perceit. A helyi Freizeitparknál, azaz szabadidőparknál jobb helyet keresve sem találhattam volna, itt ugyanis az alpok hegyeivel körülvéve egy gyönyörű parkban egy padon ülve élhettem át azt, amiért jöttem. Kicsit még sétálgattam a városkában is, de a táska már nagyon húzta a vállam, no meg a vonat is jött, úgyhogy visszasétáltam az állomásra.

A Railjet pontosan érkezett, azonban meglepetésemre egy hagyományos, piros ÖBB-s Taurusszal az élén. A Railjet szerelvényt előfogatolta, mivel a végére rá volt akasztva három Intercity kocsi és három autószállító is. Érdekes öszvér volt ez, jó bizonyítéka a Railjet koncepció hiányosságaira, úgy mint a bővíthetőőség és kombinálhatóság. Felszálltam és elkezdtem helyet keresni, majd amikor már másodszor sétáltam végig, rájöttem, hogy az összes üres hely előre lefoglalt, így az egyik ajtónál a lépcsőn vártam ki azt a két és fél órát, amíg a vonat Bécsbe ért.

Itt 50 percem volt, hogy villamosjegyet vegyek és átérjek a Südbahnhofra, mivel innen indult az a REX, amivel Hegyeshalomig mentem, hogy ne kelljen a nemzetközi felárat kifizetnem. A Südbahnhofon már bent állt a MÁV Talentből kiállított vonat. Hegyeshalomba késés nélkül érkezett meg, volt fél órám a Railjetig, lefotóztam a környéken álló mozdonyokat, MÁV Traxx, 165-ös Szergej, ÖBB Taurus, a Floyd új nagydízele (bár ez jó messze állt), LokoMotion Traxx, illetve egy ZSSK Cargo Laminátka. Mire végeztem, már jött is a Railjet, a Keletibe is pontosan érkezett, de azalatt a két óra alatt amíg ezt az utat megtette volt időm aludni még egy kicsit.

A Keletibe érkezvén megcsapott a hazai vasút jól ismert szaga, rég éreztem már, de nagyon nem is hiányzott. Összességében fantasztikus három nap volt, lehetőségem nyílt betekinteni abba az Ausztriába, ami Bécsen kivül vár, és sajnálatos módon itt csak még szembetűnőbb a fejlettségi különbseg hazánkhoz képest, lenne mit tanulnunk, de ez egy másik téma, nem feladatom erről itt beszámolni. Alig várom már a péntek reggelt, hogy újra elindulhassak, felfedezzem azokat a helyeket, ahova most nem volt időm eljutni. Mindenkinek ajánlom az ÖBB Sommerticketet, használják ki ezt a lehetőséget egy gyönyörű ország felfedezésére.

Ui.: Mindent egybevetve 39 euróért meg nagyjából még 15-ért (amit elettem) megtettem 3200 kilométert és rengeteg élménnyel gazdagodtam. Szóval tényleg nagyon megéri.

Kapcsolódó hírek

Blog Utasellátó

Kerti lépcsők térkőből

iho   ·   2022.08.19. 08:10

Meredek terepen épített családi házaknál – ha a telek lejtése 10–15 százalék felett van – rézsűk, támfalak és kerti lépcsők építésére is szükség lehet. Megoldható a szintkülönbség kanyargós kerti utakkal vagy meredek autóbehatóval és járdával is, de gyakran olcsóbb a kerti lépcső használata, és kisebb lesz a burkolt felület is.