Tíz éve pusztul: gyalogtúra Diósjenő és Rétság között

Nem azért, mintha nem látnánk be, hogy egy vasútvonal bezárása lehet racionális döntés is, mely a közjót szolgálja. Koncepcionális szinten fel lehet vetni a problémát, lehet először távolabbról, majd egyre közelebbről tanulmányozni, meg lehet vizsgálni az alternatívákat, az összes számbavehető megoldást, majd ennek alapján lehet dönteni, kivitelezni, majd bizonyos idő eltelte után ismét megvizsgálni a helyzetet, hogy valóban minden úgy alakult-e, ahogy ezt előzetesen kiszámítottuk. Aztán ha nem, akkor lehet korrigálni. Ha pedig igen, és valóban jó, mindenki javát szolgáló döntés született, akkor népszerűek leszünk és az úgynevezett „szakértői” jelzést fogják ránk aggatni.

Ehhez először is kellene egy rendszer, melyen belül vizsgálhatóak az előnyök és a hátrányok. Ha Diósjenő és Romhány között le kell állítani a vasúti forgalmat, de cserébe jut további anyagi forrás X új Flirt megvásárlására, akkor azonnal kérjük a kulcsot, hiszen csúcsvalószínűségű, hogy a Flirtök sokkal nagyobb hasznot fognak hajtani, mint a napi néhány itt végigdülöngélő Bz. És ha a források korlátosak (azok), akkor ezek racionális döntések. Akkor is, ha fájdalmas.

A vonal megépítése sem jótékonysági célból történt, hanem kőkemény számítgatások alapján, pusztán haszon reményében, arányos gondolat tehát, hogy eljöhet egy olyan idő, amikor szintén haszon reményében kell megválni tőle. Ezen idők eljöttéről semmi információnk nincsen, sem pro, sem kontra, nem ismerjük az előnyöket sem, amelyekkel állítólag beljebb lennénk. Van viszont sunyítás, mellébeszélés, állomások ajtaján lengedező tízéves cetli, amelyen hírül adják, hogy a személyforgalom ideiglenesen szünetel.

Ha szünetel, akkor gyaloglunk, a legkevesebb, hogy pár kilométeres gyaloglással adózzunk a vonal emlékének a tízéves évfordulón. Sok jóra nem számítunk, nyilvánvaló ízelítőt nyerhetünk a természet regenerációs erejéből, egyébként pedig az idő a hangulathoz passzolóan reménytelen, borult.

Nem lényeges, hogy méterről méterre leírjuk a pályaállapotokat és a még fellelhető berendezési tárgyakat számbavegyük. Sokkal lényegesebb, hogy meglássuk a mulandóságot, az emberi teremtés időszakos, átmeneti jellegét, a gondatlanságból, kulturálatlanságból, rosszindulatból és tudatlanságból gyúrt elegyet, amelynek (közlekedési rendszerünkkel együtt) ki vagyunk szolgáltatva.

Valakik valamikor előírásokat olvastak, értelmeztek és elhelyezték az alakelőjelzőt a diósjenői bejárat előtt, hogy az ívből feltételezhetően hatalmas svunggal Diósjenőre bevágódó vonat nehogy túl későn szembesüljön a tilosat mutató bejárati alakjelzővel, és megállíthatatlanul romboljon be az állomásra. Ma még áll a jelző, de idő kérdése, hogy a fémgyűjtők felfigyeljenek rá.

Ugyancsak valakik nem is olyan régen vakarták a fejüket, hogy a Lókos-patak hídja másfél kilométerrel odébb milyen formában újuljon meg, és a német tapasztalatok hiányában a „feste Fahrbahn”, a betonszerkezettel összevasalt vágánylekötés, mint igazán perspektivikus, hosszútávon is működő megoldás mellett döntöttek. A híd átépült, pedig azt a néhány évet már az acélszerkezetre helyezett faaljak, vagy az ágyazatátvezetés is kibírta volna. Nem volt tudható, hogy mit hoz a jövő.

Tolmácsra is kiszállították a MÁV-szabványú állomásfeliratot, mai szemmel-ésszel már egyenesen hihetetlen, hogy valaha a falusi éjszakát a fénycsöves állomásfelirat ragyogta be. Szerény, de fűtött váróteremmel, paddal, szolgálati lakással. A valamikor itt lakó vasutascsalád gyermekének igazi Pátria-Nyomell-mintájú ellenőrzőkönyvét még elő lehetett kotorni a ház padlásáról (ugyanígy néhány éve a bánki épület padlásáról egy igazi, ma már kincset érő, kézirajzos autóskártya is előkerült). Nehéz belegondolni is, milyen kincsek rejtőznek még és várnak megsemmisülésre országos nagyságrendben e házak zugaiban – teljes életlenyomatok.

Tolmácson nagy volt az élet, a hazai viszonyok között is kis falu 744 lakossal igazi ipartelepet és iparvágány-csatlakozást tudhat magáénak. Ne reménykedjünk az Erdőkémia-név hallatán: az üzem szintetikus vegyianyagokat gyárt, erdőhöz és kémiához legfeljebb annyi a köze, hogy faszenet is csomagolnak itt. Mit képzeljünk el az iparvágányon? Gokart tolat tartálykocsikkal, vagy Dácsia pőrékkel? A felvételi épület előtti, mindent túlélő, a vasútépítés korából származó kőrisfák még meg tudnák mondani, ők mindent láttak.

Egy gyors jobbos és egy balos ív és befutunk Rétságra. A bejárati fényjelző árbócának színkódja mutatja, hogy a jelzéskép és a váltók állása nem feltétlenül függnek (függtek) össze. Nem feltétlenül tisztelettel adózva a vasúti előírások logikájának, a komor ég alatt is mosolyra fakaszt ennek a verbális fordítása: szabad az út, de azért nem teljesen.

Aki ismeri Rétság központját, a takarosság benyomását őrizgeti magában. Nos, a világban egyensúly van, ezt tudjuk, Rétságon belül ugyanez igaz, kell egy terület, amely a központ rendjét kiegyensúlyozhatja, és ez az állomás térségében találtatott meg. Minden együtt van itt. Az állomás melletti egyik domboldalon disznókat tartanak szabadon, a trágya a vágányokra folyik és lassan befedi őket, de legalább a híg tócsák a harcias kutyákat is megakadályozzák, hogy a síneken vándorlókból nagyobb falatokat szakítsanak ki. A szemben lévő domboldalon a valamikor laktanya romlik: nincsen félelmetesebb bezárt vágóhidaknál, laktanyáknál és atomerőműveknél.

Magyarországon az extenzív állattartás egyik járulékos eleme a mindent elborító, az állattartással semmiféle logikai kapcsolatot nem mutató szemét. Ez a törvény Rétságon is maradéktalanul érvényesül. Nem túlzás, hogy ebben nagy szerepe van a vasút eltűnésének: egy akármilyen szinten is működő állomás mellett elképzelhetetlen a rétságihoz hasonló entrópia. Vasúti szemét, vasúti romok, az igen, de annak otthonos bukéja van, szinte szeretjük.

Nyilván a sors kontrasztja, hogy a bezárt felvételi épület tip-top állapotban áll a nagy romlás közepén, tíz év alatt csupán a fenyők nőttek meg annyira, hogy alig lehet az épülethez jutni. Csalóka ez a rend, szinte feltételeznénk, hogy valaha, valamilyen vaskerekes jármű még el fog itt haladni.

Pedig nem, soha-soha többé.

* * *