Törődjünk bele, és engedjük el!

Mielőtt a többség „legéppisztolyozná” Zsilinszky Gyula olvasónkat, csinálja ön is azt, kedves Ganz-rajongó olvasó, amit az okleveles építészmérnök tett: higgadtan, „egyet hátralépve nézzen szét a környéken!”

Innentől Zsilinszky Gyuláé a szó:

Napi olvasója vagyok az IHO-nak, minden szempontból kedvelem. A nosztalgia tőlem sem áll távol, én is a nemes hagyományok, emlékek őrzésének híve vagyok.

Kissé eltúlzottnak tartom azonban azt a kesergést, azt a búbánatot, ami a hajdani Klement Gottwald Villamossági Gyár (?) Margit körúti üzemcsarnokának bontása körül az IHO-n az utóbbi napokban kibontakozott. Minden elmúlás szomorú, egy műszaki-építészeti szempontból korrekt és hasznos ipari csarnok bontása is az.

Ezzel az ipari csarnokkal azonban az a fő gond, hogy – figyelembe véve a természetes városfejlődés XX. századi irányait – már eleve megépíteni sem szabadott volna ezen a helyen! Jó, hogy világhírű turbinákat szereltek és próbáltak ki itt az 50-es, 60-as években. No, de éppen itt, ezen a helyen, a budai belváros kellős közepén kellett bővíteni a 120 évvel korábban kialakult, és 1950-re már jócskán elavult gyártelepet? (Igaz, sokáig rossz emlékű börtön is állt itt, az ipartelep mellett.)

Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy a Rákosi-rezsim a budai őslakosság iránti megvetését, osztálygyűlöletét akarta kifejezni ezzel a belterületi üzembővítéssel, vagy »egyszerűen« csak közömbös, felelőtlen volt a térség fejlődése, környezeti állapota iránt. Ami a romantikát illeti, valóban érdekes látvány volt, amint elől-hátul két Muki-mozdony húzta-vonta a 24 tengelyes transzformátor-szállító kocsit a Moszkva téren át a Déli pályaudvarhoz. Nem állítható azonban, hogy a Villamossági Gyár sajátos elhelyezkedése, beékelődése és kiszolgálásának ez a módja normális, előremutató megoldás volt egy európai főváros belvárosának mindennapi életében. Valószínűleg ez a felismerés vezetett ahhoz, hogy az üzem tevékenységét végül Tápiószelére telepítették.

A Ganz-féle dicsőséges ipari tevékenység építészeti és tárgyi emlékei méltó számban, kiterjedésben, illetve színvonalon fennmaradtak egyrészt az Öntödei Múzeum, másrészt a Millenáris Park formájában.

De térjünk vissza a városépítési-városfejlesztési szempontokhoz, mert ilyenek is léteznek. A múlt évben lebontott hajdani függönyfalas minisztériumi irodaházat eredetileg éppen azért építették az ipartelep elé, hogy legalább a Margit körút felől takarja a környezetbe nem illő, vedlett ipartelepet. Ez az irodaépület, tervezése és építése idején lényegesen magasabb építészeti színvonalat képviselt, mint a mögötte lévő, most bontás alatt álló üzemcsarnok. Mindkét épület legfőbb hibája lett azonban, hogy elzárta a légáramlás lehetőségét a budai hegyekből a Margit körút felé. A bontások legfőbb célja, hogy csökkentsék a Margit körút környékének túlépítettségét, és ezzel valamelyest javítsák a forgalmas, szennyezett levegőjű útvonal kiszellőztetését. Nem volna logikus, hogy a körülbelül 40 éves irodaházat lebontsák, a 65 éves üzemcsarnokot pedig megtartsák. Megjegyzendő, hogy bár az üzemcsarnok szerkezeti kialakítása imponáló, mint általában minden nagyterű létesítményé, homlokzata ezzel szemben jellegtelen (volt), tehát a műemléki védettséget semmi nem indokolta. Megjegyzendő még, hogy az ötvenes évek szocreál időszakában az ipari építészet képezte a korszerű magyar építészet élvonalát, többek közt azért, mert a technológiai és gazdaságossági szempontokra hivatkozva itt mellőzni lehetett az épület szerkezetétől, rendeltetésétől idegen, szovjet mintát követő díszítő elemeket.

A Millenáris Park megépítése korszerű, nagyvonalú városfejlesztési húzás volt, de a fennállása óta eltelt közel másfél évtized alatt nem sikerült teljes mértékben kihasználni a benne rejlő kulturális lehetőségeket, nem képződtek a környezeti színvonal folyamatos fenntartásához szükséges bevételek, röviden: ezen a környéken nincs valós igény további nagy terű közösségi létesítményekre. A bontás alatt álló üzemcsarnok új célú hasznosítása emiatt sem volt reális.

Ha már eddig a városrendezési szempontokra hivatkoztunk, akkor utalnunk kell arra is, hogy a Margit körút felőli térfal teljes lebontása után maradnak még rendezésre váró problémák a Lövőház utca–Kisrókus utca által kijelölt értékes területsávban, illetve annak meghosszabbításában: A Marczibányi tér igénytelen beépítése a rendszerváltoztatás »aki kapja, marja«, vagy »kaparj kurta, neked is jut« című történelmi korszakában alakult ki. Kevés vigasz, hogy az ide települt sportlétesítmények nem füstölnek, mint régen a szomszédos gyár. Ez a terület eredetileg a nemes lelkű Marczibányi István birtoka volt, aki azzal a feltétellel hagyta a városra, hogy itt zöldterület maradjon, a dombok-hegyek felé gyorsan terjeszkedő beépítések között. Most minden van a Marczibányi téren, csak tér és zöldterület nincs. A másik botránykő a Marczibányi téri Lövőház több évtizede tartó vigasztalan állapota. De ez a kérdés már nagyon messze esik a vasúttól! Vagy mégse?”

* * *