Túra a lassú halálra ítélt rábaközi vasúton

A Kisalföldön az elmúlt években már legendává vált a két, egykor halálra ítélt, majd feltámasztott 11-es és 14-es vasútvonal. Míg a 11-es vonal a Bakony hegyeit átszelő, vadregélyes, alagutas hangulatával lopja be magát az utasok szívébe, addig a Csorna–Pápa szárnyvonal egyfajta vidékies hangulatot ad, a maga Bzmot-os, döcögős mivoltával, elhagyatott állomásaival.

Öt évvel ezelőtt megszüntették a személyszállítást a vonalon, akkor több százan búcsúztatták az „utolsó” eldöcögő motorkocsit. Hároméves szünet után 2010 júliusában ismét elindultak a Studenkák. Az utasoknak, vasútbarátoknak most megint egy szomorú ténnyel kell szembenézniük: ugyan nem szűnik meg a személyszállítás, de a járatokat erősen megritkították. Pápáról és Csornáról is mindössze két vonat indul útnak naponta.

A térség lakóinak jobbára az autóbuszos közlekedés marad. Ám ott sincs sok választási lehetőség. A volánmenetrendet tanulmányozva látható, hogy Csornáról Pápára négy közvetlen buszjárat indul, ezekből kettő csak munkanapokon, kettő pedig mindennap közlekedik. A menetidő pedig átlagosan egy óra – a vasúton egyébként 50 perces az út.

Kihasználtuk az egykor még „sűrű” menetrendet, április elején túrára indultunk a hányatott sorsú vasútvonalon és megörökítettük jellegzetes műtárgyait, állomásépületeit. Túránkat Csornáról kezdtük a 14.04-kor induló személyvonattal, mely a Bzmot-273-as motorkocsiból állt. (Ezt a járatot már ne keressék a menetrendben.) A vonat összesen hat utassal indult útnak. A tavaszi napsütésben különösen kellemes volt az utazás: virágzó cserjék, zöldellő szántóföldek mellett robogott el a Bzmot.

Sok látnivaló nincs, csak a puszta és néhány facsoport, néhol nyulak, fácánok menekültek riadtan a pálya mellől. Mert igaz, ami igaz, a Bz kitett magáért. A pályán megengedett 60-as tempó ugyan megtáncoltatott bennünket egy-két helyen, de viszonylag simán gördültünk a felépítményen, melyet egyébként még a 80-as évek végén kezdtek fokozatosan átépíteni. Ez sokat javított a menetidőn is. A faaljas kavicságyazatú pálya felépítményét zúzott köves, vasbetonaljas szerkezetre cserélték. Ezt követően a Rába körzetében elhelyezkedő hidak kivételével a pályán tartható sebesség 60-ra emelkedett.

Az első megállásunk Rábapordányban volt, majd Egyed-Rábacsanakon. Az állomás elhagyatott, nincs mozgás, ezért alig 15 másodperces várakozás után a Bz ismét nekilendült. Nagyjából ez volt a helyzet az elkövetkező megállóhelyeken is. Később megérkeztünk az egyik leglátványosabb szakaszhoz, a Rábahíd megállóhelyhez, ahol lekászálódtunk – peron híján – a sínek mellé. A vezér gyengéden gázt adott, és még végignézhettük, ahogy a Bz 10-es tempóval, zörögve, csikorogva átgurul a Rába folyó felett. Ezután ránk borult a csend és magunkra maradtunk. A hídon már gyalogosan keltünk át, folytatva utunkat Marcaltő megállóhely felé, mely csak egy kilométeres séta a folyótól. A híd szerkezete külön élmény. A kátrányszagú talpfák közt lepillantva láthattuk a folyó apró hullámait.

Séta közben szinte megelevenedett a történelem. Érdemes belegondolni ennek a vasútvonalnak a múltjába; egykor gőzösök tucatjai közlekedtek itt, rengeteg cukorrépás vagon, melyek meg sem álltak a petőházai cukorgyárig. Mára se répavonat, se cukorgyár, se gőzös – ne adja az ég –, de lassan már forgalom se. A 14-es vonalon egyébként 1896. augusztus 1-jén indult útjára az első vonat. Az építés költségeit a környező vármegyék, a települések és az Eszterházy-uradalom állta. A helyiérdekű vasutaknál megszokott módon a pálya igen csekély teherbírású volt: mindössze 35-ös tempóval lehetett rajt közlekedni.

Közeledve Marcaltőhöz, a megállóhely épülete mellett hatalmas fenyőfák merednek az ég felé – jellegzetes motívumaként a helyszínnek. Az utasépület azonban lepusztult, be van zárva. A bejáratnál csak a méhek csaptak zajt hangos zsongásukkal a tavaszi napsütésben.

Itt még bámészkodtunk egy keveset. A Pápa felé haladó 30913-as személyvonat még csak húsz perc múlva érkezik, és nem úgy néz ki, hogy verekedni kéne az ülőhelyekért.

Időközben visszaért Pápáról a Bz, mellyel a Rábahíd megállóig utaztunk. Megállt, majd a rövid és felesleges várakozás után folytatta útját.

A várt pápai személy ezután negyed órán belül megérkezett az állomásra. A közelgő árva motorkocsi láttán a vágányhoz araszoltunk, a vezérálláson tartózkodó jegyvizsgáló és mozdonyvezető csodálkozva nézte: van felszálló.

A vonaton ezúttal négyen utaztunk, az utolsó előtti állomáson, Nemesgörzsönyben is szálltak fel néhányan. Innentől már csak a végállomás volt hátra. Körülbelül 16 perc múlva meg is érkezett a Bz Pápára. Rábaközi túránk ezzel véget ért, s egyvalami sajnos már biztos: többé nem ejthetjük meg ilyen kényelmesen ezt a vonatozgatást, hiszen napi két-két vonatpár mellett igencsak unatkozhatnánk a közbeeső, elhagyatott állomásokon.