Új, háromvágányos pályaszakasz a Nagymaros és Szob között!

A múltkoriban bemutatott rákosrendezői életképpel szemben ez a jelenet a való világban gyökeredzik, és keletkezésének dátuma is pontosan ismert. A szerző 1984 szeptember 29-én, a Fegyveres Erők Napján, másodikos gimnazistaként, hagyományosan osztálykiránduláson vett részt a Rám-szakadékban, ahonnan az akkor még megbízhatóan üzemelő dömösi kompjárattal a Dömösi-átkelés megállóhelyen rendszeresen megálló személyvonatot vette célba.

A helyszín mindig is izgalmas volt az alkotónak, nemcsak a kiélezett tájkép miatt, hanem a csehszlovák vasút által villamosított vonalszakasz különleges, a magyartól eltérő felsővezetéki rendszere miatt is. Alkotó emlékei szerint a V43-as által tolt, kilenc–tíz kocsis vonat valami oknál fogva késett, ezért rengeteg idő állt rendelkezésre Dömösi átkelésnél a környezet megfigyelésére. A felgyűlt benyomások otthon papírra kívánkoztak, ebben a már ismert 0,25-ös Rotring-csőtoll volt az alkotó segítségére.

Hogy a portálkapus felsővezetéki rendszernek valamelyest értelmet adjon, az alkotó bővítette a pályát egy vágánnyal, de az oszlopok a térbeli izgalom kedvéért mégsem a csehszlovák csőszelvényekből, hanem a MÁV-szabványú rácsostartókból állnak. Úgyszintén az egysíkúság elkerülésének kívánsága vezette kezét, amikor a keretállás alá külön fióktartókra szerelt oldalkaros felsővezeték-felfüggesztést álmodott, az egyszerű keresztsodronyos helyett. Erre talán az biztathatta fel, hogy az akkor frissiben villamosított Vác és Aszód közötti vonal Vác előtti háromvágányos, 70-essel közös szakaszán is oldalkaros megoldást szereltek a keretállásokra. Ez a magyar vasútvillamosításnak egy nyugtalanító, lelkileg máig feldolgozatlan momentuma az alkotónak.

Meg kellett még rajzolni egy hosszlánc-feszítőművet is, ez az első kísérlet volt és meglepően jól sikerült, ahhoz képest, ahogy a szerző a mozgó vonatból a vezetékek kígyózását tanulmányozva, milyen nehezen jött rá a rendszer logikájára.

A térközjelző és előjelzője viszont a probléma előli megfutamodásként értékelhető a szélső vágány mellett, az igazi nagy truváj nyilvánvalóan a középső vágány jelzőhídjának kitalálása lett volna. Az is jól megfigyelhető, hogy miután a kompozíció szívét jelentő vágányzat, a kissé dobozszerűre sikeredett, az eredetinél is jóval csúnyább Szili, a jelzők és a felsővezeték elkészültek, az alkotó már csak kötelességből foglalkozott az akkor neki még teljesen érdektelen növényzettel és terepalakulatokkal. Ma ez az arány már talán helyrerázódni látszik. A domboldalon felsejlő földcsuszamlásszerű vonalak láttán pedig rossz az, aki rosszra gondol: 1984-ben még szó sem volt ilyesmiről, a 70-es vonal kiváló karban volt!

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!