Vasúti katasztrófa Herceghalomnál: máig a legnagyobb hazai szerencsétlenség

Királytemetés volt Bécsben: november 30-án rendezték Ferenc József gyászszertartását a császárvárosban. Az eseményre főleg hivatalos személyek, katonatisztek és -növendékek érkeztek hazánkból, akik este külön- és menetrend szerinti vonatokkal utaztak haza. Az Ostbahnhofról (a Déli Vasút szomszédságába épített államvasúti Keleti pályaudvar) 19 óra 20 perckor Budapest felé induló 3 számú gyorsvonat december 1-jén 0 óra 24 perckor Herceghalom állomás végponti váltókörzetében frontálisan összeütközött az 1308 számú gráci személyvonatba sorozott személykocsikkal. Hetvenkét utas a roncsok között lelte halálát, száznyolcvanan megsérültek. Az áldozatok között volt Thallóczy Lajos történész, a megszállt Szerbia polgári kormányzója. A szörnyű katasztrófa még az aggasztó katonai helyzetnél is erősebben demoralizálta a közvéleményt. Károly öccsével, Miksa herceggel két díszes koszorút küldetett a baleset színhelyére: egyet Thallóczy akadémiabeli ravatalára és egyet a közáldozatok emlékére.

A túlterhelt és túlzsúfolt esti gyorsvonatot Bécsben kettéosztották. A balesetet okozó „halálvonat” indult elsőként, tetemes késéssel, ám Komáromban Hazay Samu honvédelmi miniszter kocsijának kisorozása miatt a másik vonat megelőzte. Mivel a gyorsvonatnak Komáromtól nem volt megállása, blokktávolságra haladtak tovább Budapest-Keleti felé. A fővonal már akkor kétvágányú volt, baljáratú közlekedéssel. Az akkori Herceghalom állomás háromvágányos volt, a mai felvételi épülettől keletre, az iparvágány által meghúzott ív mentén. A szintén túlzsúfolt gráci személyvonatnak a harmadik – bal, átmenő – vágányra kellett volna érkeznie, a bécsi gyorsoknak a második – jobb, átmenő – vágányon áthaladnia.

Utasvédelmi céllal Müller Vendel állomásfelvigyázó a második vágányra fogadta a szintén kétórás késéssel érkező személyvonatot – az első vágányon mozdony nélküli tehervonati szerelvény tartózkodott –, majd az első gyorsvonatrész kitérő állású, harmadik vágányon történt áthaladása után menesztette azt. Úgy hitte, hogy a két „szaladós” vonat között a tizennyolc kocsis személyvonat kihalad az állomásból. A jelzőket és váltókat ennek megfelelően állították, de a kitérő állásra utaló előjelzőt – amint a vizsgálat kiderítette – „nem vette vissza”. A Vida István főmozdonyvezető által vezetett bécsi gyorsvonat meghaladta az előjelzőt, majd a „megállj!” állású főjelzőt észlelve vészfékezett. A huszonkét kocsis (!) vonat sebessége érdemben alig csökkent (80-ról 76 kilométer/órára), amikor az őrház előtti váltókörzetben belecsapódott a személyvonat középső részébe.

A hatalmas összeütközés következtében a személyvonatnak öt, a gyorsvonatnak két kocsija és a kalauzkocsi összezúzódott. Az áldozatok közül hetvenen a személyvonat darabokra szakadt favázas kocsijaiban lelték halálukat, ketten a gyorsvonat utasai voltak. (Thallóczyn kívül egy tiszti iskolás, a tizennyolc éves szászrégeni Éltető Dániel lelte halálát a gyorsvonaton, leszakadt a feje.) A száznyolcvan sérült egyharmada súlyos, maradandó károsodást szenvedett, egyharmada súlyos, végtagtöréses, egyharmada könnyebben sérült. A halottak nagy többsége szabadságra engedett vagy onnan visszatérő frontkatona, táborba szállítandó hadifogoly, vagy környékbeli földműves, gazdálkodó, esetleg távoli rokon látogatására utazó fővárosi lakos volt. A hozzátartozók által el nem szállíttatott áldozatokat a biai temetőben hantolták el a MÁV költségére. A vasúttársaság később súlyos kártérítést is fizetett. A szolgálatban lévő vasutasok nem vagy csak könnyebben sérültek. A személyvonat mozdonya nem volt részese a balesetnek, a gyorsvonat hatalmas mozdonyának eleje kisebb mértékben, szerkocsija súlyosabban sérült.

A következő napokban a mentés, a helyreállítás, a halottak azonosítása és a szigorú vizsgálat párhuzamosan zajlott a hirtelen hírhedtté vált vasútállomáson. Elsőként az erdélyi frontra tartó német utászok értek oda, és kezdték meg a mentést, majd orosz hadifoglyok bevonásával folyt tovább a munka, mire a budapesti és komáromi mentővonatok is odaértek. Tolnay Kornél vezérigazgató személyesen irányította a romeltakarítást és a pálya helyreállítását. A háborús körülmények ellenére a magyar és a világsajtó élénken foglalkozott az eseménnyel. Az új uralkodó, az ország vezetői és hazánk szövetségesei részvétet nyilvánítottak. A baleset a vasúti vezetőket sem kímélte: Kotányi Zsigmond forgalmi igazgatóhelyettes és Ofner József budapesti üzletvezető lemondott. A parlamentben az ellenzék a vasút áldatlan viszonyait kifogásolta, és hogy miért bolygatták meg miniszteri követelésre a vonatok közlekedését Komáromban.

A szakszerű vizsgálat – amelynek során bizonyító próbát tartottak – három komoly hibát tárt fel:

1. A kiélezett forgalmi helyzetben a blokktávolságra haladó gyorsvonatrészek közlekedtetése már a győri forgalomirányítók részéről hibás döntés volt.
2. Az állomásfelvigyázó tévesen feltételezte, hogy az áthaladó vonatok közötti öt percben a gyengébb teljesítményű gőzmozdonnyal a túlterhelt személyvonat időben elhagyja az állomást a ködös, párás idő miatt nedves síneken.
3. A gyorsvonat személyzete nem győződött meg a jelzésképről, ezért a vonat késve fékezett, és a fékberendezés sem működött megfelelően.

Kovács Pál vasúti mérnök, országgyűlési képviselő és Horváth Károly, a közlekedési felügyelet vezetője egyaránt úgy vélték, hogy Herceghalom állomás íves kiépítése, és a jelzők elhelyezése is hozzájárult a szerencsétlenséghez. Ambrus Zoltánnak a Nyugatban megjelent riportja – a közvélemény álláspontját felerősítve – apró részletekbe menően tárta fel, hogy a háborús viszonyok hogyan ásták alá a vasút üzembiztonságát.

Az áldozatok emlékére hetvenkét gesztenyefát ültettek az állomás mögötti részen. A fák mára megritkultak, a vonalat és az állomást teljesen átépítették, de egy évszázad elteltével a népnyelv ma is „gesztenyésnek” nevezi ezt a területet.ű