Veszélyes repterek 2. rész<br> Paro, bújócska a völgyekben
Az Airport-technology nyomán indított sorozatunk előző részben megemlékeztük az Everest zónájában lévő híres Lukla, vagyis Tenzing-Hillary repülőtérről, egy néhányszáz méteres, meredek és keskeny aszfaltozott csíkról a hegyoldalban. A Himalája egy másik zónájában, Bhutánban, egy másik repülőtér látszólag semmiség Luklához képest.
Paro Airport valóban normális beton, ha nem is túl hosszú, de mégiscsak majdnem kétezer méter, elég széles is, és nem lejt vadul, mint a hírhedt nepáli Lukla. A nagy kérdés nem is maga reptér, hanem a fekvése, a megközelítése. A pálya tengerszínt felett 2225 méteren van, a hossza egészen pontosan 1985 méter, odarepülni pedig több mint izgalmas.
A repteret csak nappal és jó látás viszonyok közepette szabad használni, mert mind a megközelítéskor, mind a felszálláskor a pilótának meghatározott módon kell kerülgetnie a hegyeket. Ahhoz, hogy egy járat odarepüljön, maximum egy órával érkezés előtt kiadott meteorológiai jelentés birtokában kell lennie, de a reptér bármikor az eljárás megszakítására utasíthatja a személyzetet. Fontos figyelmeztetés: a pálya felé vezető völgyekben egyszerre csak egy gép mozoghat.
Felszállásra rendszerint a 33-as pályairányt használják, elemelkedés után rögtön következik egy harminc fokos bedöntésű jobb forduló, majd rögtön ezután egy balfordulóval követi a folyó völgyét emelkedés közben a gép, közben pedig a szárnyaival mintha súrolná a hegyoldalt. Ezek a manőverek és a tengerszint feletti magasság miatt szigorúan meghatározzák a gép maximális felszálló súlyát.
A 15-ös pályairányban felszállni még trükkösebb, ekkor már egy nem kevesebb, mint hatvan fokos bedöntésű forduló szükséges ahhoz, hogy a gép elkerülje az ütközést a hegyekkel. Nem csoda, hogy ezt az irányt inkább csak leszállásra használják.
A megközelítés szintén nem más, mint izgalmas fordulók a hegyek között, miközben a szárnyvég láthatóan igen közel kerül a hatezer méteres hegyekhez illetve a hegyoldalra felkúszó házakhoz is. Az eljárás egy 360 fokos fordulóval indul 5000 lábnyi süllyedéssel, amellyel a gép bekerül a pályához vezető völgyrendszerbe, ahol a pilótáknak igen kemény turbulenciára kell számítaniuk.
Majd következik a leszállás, amelyet ráadásul a ritka levegő miatt a szokásosnál jóval gyorsabban, 160 csomó körül kell végrehajtani, természetesen nincs hozzá műszeres segítség, a siklópálya pedig jóval meredekebb a szokásos három foknál. Szép hosszú kilebegtetésről szó sem lehet – hangzik a jótanács. A 15-ös pályára tehát gyakorlatilag az utolsó balfordulóból kell földet érni, ahogy ezt egy, a pilótafülkében készült felvétel is megörökíti.
Jó tanácsokra persze az iderepülő pilótáknak nagyon nincs szükségük: mindössze vagy húsz repülőgépvezetőnek van jogosítása arra, hogy a Drukair keskenytörzsű Airbusaival (régebben a Royal Bhutan BAe-146-osaival) leszálljon itt. Így néz ki az utolsó néhány másodperc és a földetérés kívülről nézve:
A reptér „berepülését”, az eljárások kidolgozását egy Boeing 737-700-assal végezték. Nemhivatalos információk szerint az Airbus szakértői egy egész éven át készítették elő a DrukAir 319-eseinek forgalomba állítását ehhez a desztinációhoz, az iderepülő gépek szoftverét is módosítani kellett hozzá.
Sorozatunk első része:
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
