Forradalom a levegőben

Délutánra a tömeg már többezresre nőtt a repülőtér környékén. Arcok fordultak az ég felé, szemüket takarva a nap elől, amikor egy hivatalos ember így aggódott: – Nem akar lejönni!

Már a tornyosok szemöldöke is ráncokba rögzült, amint a kis repülőgépet figyelték odafent, és nem tudták, mit kéne tenni. A toronyfőnök felrohant a lépcsőkön, csengve csapódtak talpai az acélfokokhoz. Levegő után kapkodva távcsövet követelt, bár mindenki tudta, hogy az igazságot azzal se fogja meglátni.
– Mióta van ez ott fent?
– Tíz órája – válaszolta egy tornyos elnyomott mosollyal –, talán tizenkettő.
– Az lehetetlen!
– Mi is azt hittük – felelte a tornyos, majd az alant gyülekező tömegre mutatott –, de a hírek terjednek. Reggel még alig voltak. Most meg a kocsik mindenfelől csak jönnek.

Valóban, az utak tele voltak. Sok kíváncsiskodó kerékpáron vagy gyalog érkezett, hogy lássa az embert, aki engedély nélkül repül, és megtagadja a leszállási parancsot.

A toronyfőnök felháborodva nyomta az egyik tornyos kezébe a gukkert, kérdezve: – Utasították, hogy szálljon le? – Mielőtt azonban választ kaphatott volna, a tömeg odakint felmorajlott, mert az aprócska gép, alig nagyobb, mint egy pillangó kék szárnyakkal és sárga farokkal, elhallgatott. – Most mit csinál?
– Gondolom, egy bukfencet. Igen, ez egy bukfenc!
– Állítsák le, itt tilos bukfencezni!

A tömeg tapsolt, miután a kicsi repülőgép egy tökéletes O-t rajzolt az égre. Aztán egy emberként felhördültek, amikor a gép zuhanni kezdett, úgy látszott, egy újabb loopingba kezd. Ám a csúcsponton nem süllyedt tovább. Ehelyett szinte függve maradt a levegőben, ezüstös propellere kavarta a kékséget. Szárnyai lassan billenni kezdtek a forgatónyomaték hatására, míg rájöttek, hogy tovább nem tart a felhajtóerő, úgyhogy dugóhúzóba estek. Egyik pördület a másik után, a gép csak spirálozott a föld felé. Aztán amikor a becsapódást várók már eltakarták a szemüket, hirtelen ismét emelkedni kezdett, a tömeg pedig kiáltozásban tört ki.
– Elveszem a szakszóját! – fröcsögte a toronyfőnök.
– Már elvett minden szakszót – jegyezte meg a tornyos. – Nincs több, amit elvehet – s csendben felvigyorgott az égre.
– Ez… ez nem lehet igaz!
– Nem? De – nevetett a tornyos, majd a hangárok felé mutatott, ahol több pilóta – jogosítás nélkül – zárakat tört fel és kis repülőgépeket tolt ki a napra. A toronyfőnök megragadta a mikrofont, és megpróbálta helyreállítani a rendet, de a szájából csak annyi hang jött ki, mint a horgász hálójában tátogó halból. Feladva az erőlködést, csak nézte, ahogy a motorok beindulnak, és engedélye nélkül kis repülőgépek tucatjai gurulnak a pályára. Megkísérelt egy félresikerült ellenvetést, ami így hangzott: „Stop”, de csak bámulta hitetlenkedve a gépeket, amik kiszöktek ellenőrzése alól, és felemelkedtek oda, amiről azt hitte, ez az ő ege, egy olyan ég, amit féltékenyen őrzött és ellenőrzött. Az adminisztratív feledés jótékony mélységeibe süllyedve végül lekopogott lépteivel a toronyból a feje fölött zúgó gépek hangzavara közepette.

A tornyosok is hamarosan elhagyták a tornyot, hogy elvegyüljenek a nép közé, amely a kerítés mentén nyüzsgött; az emberek már kezdtek takarókat teríteni a fűre. Még napnyugta után is a gépeket figyelték, a forradalmárokat, akik nem voltak hajlandók leszállni.

Paul Berge novellája a Pacific Flyer magazinban jelent meg, fordította Daka Olga.