Hurrikánvadászok

Van ugyanis egy olyan alakulata az Amerikai Légierőnek, amely kifejezetten keresi az ilyen extrém időjárási és repülési viszonyokat. Az 53. „Hurricane Hunters” Időjárásfelderítő Század Lockheed WC-130J Super Hercules gépeinek és pilótáinak mi sem természetesebb, mint biztonsággal átrepülni az Irene hurrikán „szemén”, majd a kinyert tudományos adatokkal hazarepülni.

Az egység a maga nemében egyedülálló feladatú és felszereltségű. Az 53. Század a 403. Ezred alárendeltségében, a Missouri állambeli Biloxi városa mellett lévő Keesler Légitámaszpontról repül. Feladatuk közé tartozik a térség nyáron gyakran jelentkező trópusi viharainak és hurrikánjainak megfigyelése, felderítése (mondhatni testközelből) az Atlanti-óceán felett, a Mexikói-öbölben, a Karib-tengeren, illetve a Csendes-óceán középső részein. Télen sem unatkoznak, ekkor a téli viharok megfigyelésével gyarapítják unalmasnak nem mondható repült óráik számát. Az egység szorosan együttműködik a Miamiban tevékenykedő  Nemzeti Hurrikán Központtal.

A nem mindennapi feladathoz nem mindennapi repülőgép szükséges. Az alap C-130J Super Herculesek a gyorsan ki- és behelyezhető raklapokra szerelt meteorológiai felderítő rendszerek segítségével alakulnak át WC-130J-vé. A Weatherbird-nek becézett gépek akár 18 órán keresztül is képesek a levegőben maradni az optimális, 300 csomós utazósebességgel repülve. A szilárd kialakítású, sokat tűrő gépekkel külön megerősítés nélkül is képesek 500-10000 láb magasságok között berepülni a viharzónába, akár a hurrikán magjába is. A gép legfontosabb feladata a minél alaposabb adatgyűjtés, amely a trópusi viharok, hurrikánok kialakulásának és működésének megértéséhez, viselkedésül modellezéséhez szükségesek. A repülőgépet három fős személyzet (pilóta, első tiszt, navigátor) repüli, míg a meteorológiai rendszerekért feladattól és műszerparktól függően két-négy főnyi specialista felel.

A felszerelés nagyon fontos eleme a repülőgép fedélzetéről kidobható szondarendszer. A tipikusan 400 mérföldeként a gépből kiejtett, henger alakú, a pontos helymeghatározáshoz GPS-jeladóval, az adattovábbításhoz magas frekvencián dolgozó rádióval felszerelt szonda ereszkedés közben folyamatosan méri a levegő páratartalmát, a hőmérsékletet, a légnyomást és a széladatokat. A szonda jeleit a WC-130J fedélzetén fogják és azonnal ki is értékelik. Egy mikrohullámú, frekvenciaugratással dolgozó felderítő rendszer pedig a WC-130J-re szerelve alkalmas arra, hogy a vihar fölé repülve letapogassa annak belsejét, a szél- és esőzónák mozgását megjelenítve.

A feladat korántsem veszélytelen: szinte hihetetlen, de a viharmegfigyelésekkel foglalkozó századok eddig egyetlen repülőgépet (és sajnos személyzetét) veszítettek el. A balsorsú „SWAT 38” hívójelű, 65-0965 lajstromjelű, az 54. „Typhoon Chasers” állományába tartozó WC-130H gép hat főnyi személyzete és fedélzeti rendszerei 1974. október 12-én a Bess tájfunt figyelték meg. A fülöp-szigeteki Clark Légitámaszpontról felszálló géppel a tájfun magjának másodszori átrepülése közben megszakadt a rádiókapcsolat. Sem a gépet, sem személyzetét nem találták meg sohasem.