Bonanza-kalandok, Sun'n Fun!

Póka Ferenc, New Yorkban élő pilótabarátunk, aki időről időre gyönyörű Bonanzájával repül a legremekebb amerikai show-k helyszínére, sőt, a Bonanzájából rendszeresen készít barátja, Ricardo von Puttkammer szebbnél szebb légi fotókat, ez alkalommal megosztja kalandjai összefoglalóját az iho/repülés olvasóival is. A helyszín Florida, az Egyesült Államok egyik legnagyobb repülőtalálkozója a közeledő jó idő jegyében: a Sun’n Fun. Mint látni fogják, a kalandok egy része idén épp az időjárással függött össze...

Már a kezdet nehéz volt, mert nagy vihar jött nyugatról, és előtte ott akartam lenni, mert tudtam, hogy több napig nehéz lesz északról menni Floridába. Így hétfőn éjfél után indultunk, szép időnk volt Darlingtonig, ott volt a tankolás és a pisilési megálló. Aztán négy óra körül szálltunk fel újra, de délre nagy köd és felhő volt olyan 4500 lábig. A felhők fölött repültünk egész Jacksonville-ig, ahol magasabb felhők voltak, így alájuk ereszkedtünk, olyan 2000 lábra. De így is ki-be mentünk a felhőkbe. Majd Orlando előtt már 1500 lábra mentünk, hogy azért néha lássuk a földet.

Aztán jött az approach for Sun’n Fun. Mivel korán jöttünk, így a standard eljárás volt életben. De a reptér felhőkben volt. Rendesek voltak, mert nem akadékoskodtak, megadták a nagy pályát leszállásra. Aztán parkolás, és találkozás a barátokkal: szállás, és a heti belépő. Hétfőn még nem sokan érkeztek, mert az idő sokakat visszatartott, és ami nagy baj volt, ez a még ott volt vagy két napig.

Aztán kedden kezdődött a show. A francia bemutatócsapat csak egy bemutatót tartott, de az nagyszerű volt. (Mint erről portálunk beszámolt, a Patrouille de France márciusban átkelt az óceánon, és amerikai turnéba kezdett. – a szerk.) Már a koncepció is remek volt, ahogy három részre osztották a programot, így többször volt valaki a bemutatóboxban.

Aztán szerdán érkezett a Blue Angels csapat (az amerikai haditengerészet F-18-as köteléke). A pozíciókereső gyakorlás a mi örömünkre több mint egy óráig tartott, és ez még csak nem is a főpróba volt, azt csütörtökön tartották meg.

Csütörtök meg péntek érkezési nap volt. Csütörtökön reggel egy nagy vihar ment keresztül felettünk, és nagyon aggódtam barátaimért, akik a szárny alatt sátoroztak. De szerencsére ez volt az egyetlen komoly vihar.

Szerveztük mar régóta a légifotózást Jimmel, és a Panchitóval, a B-25-össel. Nos, pénteken reggel adódott rá mód, csináltunk egy pár nagyszerű képet, annak ellenére, hogy nagyok voltak a széllökések. Aztán meg a szokásos, nagyszerű bemutató a show-n, sok ismerős, a ház, ahol szoktunk lenni a reptér mellett szenzációs, a cimborák, akik jöttek, még Angliából is, sőt, az egyik hozott magával egy repülős magazint, amit ő írt az itteni élményeiről, meg a repülésről a Hudsonon.

Aztán szombaton jöttünk el, mert hétfőn mindegyikünknek volt dolga, és az út sem mehetett végbe izgalom nélkül. Elektromos problémám volt már a felszállásnál, de gondoltam, az akkumulátor feltöltődik a megállóig. Nem így volt. Az újraindításnál se kép, se hang. Senki nincs a reptéren. Aztán a mellette levő üzemnél láttam egy nyitott ajtót, bementem, és a tulaj ott volt, nagyon segítőkészen, minden szerszámot, és segítséget megadott.

Egy órás kalamajka után, újra repülőképesek lettünk, és még sötétedés előtt hazaértünk. A helyi segítségen kívül, az egyik cimbora készenlétben volt, hogy jöjjön felvenni minket bárhonnan. Ne tudd meg, milyen jó érzés ilyen barátokkal körbe véve lenni.

Nos, amikor leszálltunk, Tom meg mindig ott volt készenlétben, hogy induljon, ha kell. Rövid élménybeszámoló, és aztán még vacsora a reptéren. Kint ülünk a teraszon, esteledik. Egyszer csak jön egy A36 Bonanza, és nincs lent a kerék. Kiabálok, „gear, gear you dammit!!!!” De csak földet ért. Viszont észrevette, és továbbszállt. Rögtön hívtam a tulajt, meg a cimborámat, és átnéztük a pályát, kiderült hogy a propeller is talajt ért, de valahogy újra fölemelkedett, és elrepült. Nagyon remélem, hogy hazaért baj nélkül...

* * *