Kivonulás Afganisztánból: a logisztikai rémálom

A Bagram légibázison történt minapi tragikus baleset alig egy-két nappal azután történt, hogy az Aviation Week nagy elemzést közölt az afganisztáni visszavonulásról, pontosabban kivonásról. Igen, a lezuhant 747-es gyomrában katonai járművek voltak, az amerikai kontingens felszereléséhez tartozó eszközök: hogy ezek egyikének elmozdulása okozta-e a katasztrófát, az kérdés, de a videón is megörökített zuhanás ráirányítja a figyelmet arra, aminek ez a 747-es is része volt: az elmúlt évtizedek egyik legnehezebb szállítási feladványa, mopndhatni a NATO logisztikai rémálma.

Merthogy egy dolog volt sietősen, de azért több év alatt felhalmozni Afganisztánban a szövetséges erők működéséhez szükséges eszközöket, és megintcsak másfajta feladat mindezt, ráadásul bizonyos szempontból nehezebb körülmények között, és ráadásul: elviselhető költségek mellett visszavinni a szövetséges országokba. A feladat nagy része a repülőgépekre, a légi szállító alakulatokra jut.

A mennyiségek elképesztőek: az afganisztáni ISAF erők 125 ezer konténernyi felszerelést, hadianyagot és 80 ezer járművet kell, hogy kijuttassanak a katonai fellépés lezárásáig, 2013-14 folyamán.

A britek ezen belül 10-12 ezer konténert és 2500-3000 járművet, a németek 4000 konténert és 1200 járművet vonnak ki, ehhez képest az amerikaiak feladata 90 ezer konténer és 50 ezer jármű hazacipelése, a maradék eloszlik a többi afganisztáni szövetséges között.

A franciák hadianyaga 90 százalékban a levegőben érkezett; amire a visszavonáskor nincs sürgősen szükség, azt a Perzsa-öböl térségébe repülik, onnan viszik tovább hajóval. Az úgymond szenzitív rakományokat, vagyis a fegyvereket, harcianyagokat az Emirátusokig viszik a levegőben, és egy ottani bázison raktározzák, amíg egy hajórakományra való össze nem gyűlik.

Az Egyesült Királyság muníciója nagyrészt a tengeren érkezett Afganisztánba pakisztáni kikötőkből, a Pakisztánon átvezető útvonal azonban mostanra a határzár miatt kétségessé vált, marad tehát a briteknek is legfőképp a légi szállítás. A németek Törökországba, Trabzonba repítik a felszerelést, heti 15 járattal és itt rakják hajóra. Ezt az útvonalat egyébként elsőnek a belgák használták, akik már 2012-ben megkezdték a személyi állomány és a fegyverzet kivonását: tízszer fordultak az An-124-es óriási orosz-ukrán szállítógépek Mazar-eSharif és a fekete-tengeri kikötő között.

Sokat beszéltek az összefoglaló szerint egy időben egy igen hatékonynak és olcsónak ígérkező szállítási lehetőségről, az úgynevezett Északi Kommunikációs Vonalról – Northern Line of Communication, NLC: ez Pakisztánon, Karacsin át Oroszországba vinne, ahol a rakományt a transzszibériai vasúton továbbíthatnák nyugat felé, de ez a pakisztáni határ átlépésének bizonytalanságai mellett az oroszok által bevezetett korlátozások miatt nem mindig használható, a moszkvai hatóságok ugyanis nem engedik, hogy orosz területen idegen államok „hadviselésre szolgáló felszerelést” szállítsanak, vagyis nem csak a fegyvereket, hanem mondjuk a teherautókat sem tehetik ott vasútra.

Van, amikor a lassabb de sokkal olcsóbb szárazföldi és tengeri szállítás helyett azért kényszerülnek a szövetségesek a légiszállításra, mert váratlanul és sürgősen szükség van az afganisztáni felszerelésre, például ezért pakolták a franciák repülőgépekre a Tiger típusú harci helikoptereiket, hogy aztán használhassák a Maliban kitört konfliktusban.

A NATO-erők parancsnokságán leginkább az kelt aggodalmat, mi lesz, ha a kivonási határidő közeledtével egyszerre megsokasodnak a szállítási igények. Nincs elég a nagyszerű C-17-esből, ami pedig az oroszok és ukránok által üzemeltetett An-124-eseket illeti, ezeket a gépeket az afganisztáni feladatoktól teljesen függetlenül sok polgári felhasználó, szállítmányozó köti le. Az amerikai bevethetnek még ugyan tartalékban lévő C-5-ös Galaxyket és C-17-eseket, és erre feltehetően szükség lesz, mert a NATO-erők szállító kapacitása is véges, például a pápai bázison állomásozó C-17-eseké.

Sok esetben a hadviselők azt a megoldást választják, hogy felszerelésük egy részét a baráti afgán kormányerőkre hagyják, azzal a nem is nagyon titkolt meggondolással, hogy a hazaszállítás költségeinél még az is olcsóbb, ha otthon pótolják, amit Afganisztánban hagynak. De ennek a politikának is megvannak a maga korlátai, mint ahogy az afgán fegyveres erők felvevőképességének is.

A bagrami baleset az amerikai szállítási politikára világít rá: a katonák és a felszerelések szállítására erre szakosodott polgári légitársaságoknak adnak megbízatást, ilyen az Orlando, Florida központú National Air Cargo is, és így kisebb a nyomás magának a légierőnek a szállító alakulatain.