Megérkezett a hajó, újraindul az eltűnt 777-es keresése

Megérkezett a katasztrófa lehetséges helyszínére a Seabed Constuctor kutatóhajó, néhány nappal azután, hogy a malajziai kormány véglegesítette a szerződést a 2014-ben eltűnt utasszállító keresésének új kísérletére.

Mint tavaly ősszel beszámoltunk róla, az Ocean Infinity nevű cég a Malaysia Airlines 2014-ben eltűnt MH370-es járata keresésébe kapcsolódik be, pontosabban folytatja az érintett kormányok: Ausztrália, Kínai és Malajzia által hivatalosan lezárt kutatást, de most kizárólag Kuala Lumpur finanszírozásában. A kutatóhajó hetekkel korábban, még a végleges szerződés megkötése előtt futott ki, és tartott kelet felé a dél-afrikai Durban kikötőjéből, hogy mostantól beindítsa egy Magyarországnál nagyobb, 120 ezer négyzetkilométeres tengerfenék feltérképezését, a korábbi zónához képest északabbra, és egészen más technológiával, mint amit a sikertelenül végződött korábbi erőfeszítések során alkalmaztak.

A helyszínt nagy vonalakban az Immarsat-rendszer óránkénti műholdas jelzései határozták meg, de mivel a Boeing 777-es a rádió- és radarkapcsolat megszakadása után még vagy hat órán keresztül a levegőben volt, és az Indiai-óceán dél része felé repült, nem könnyű és nem is sikerült eddig pontosan behatárolni a roncs lehetséges helyzetét.

Több teória szólt arról, hogy az a helyszín, ahol korábban próbálták megtalálni a gépet, csak akkor reális, ha a 777-es sértetlenül repült odáig és csak az üzemanyag kifogyása határozta meg, meddig tudott a levegőben maradni. Azonban vannak olyan feltételezések, korábbi esetekre is hivatkozva, amelyek elképzelhetőnek tartották egy a pilótafülkében, illetve az alatta lévő műszerrekeszben, az oxigénrendszer által generált tűz kitörését, ami megmagyarázná az elektromos berendezések váratlan leállását. Ha a tűz miatt a gép orr-része, a pilótafülke ablakai sérültek, akkor a fokozott légellenállás miatt érhetett vizet a 777-es korábban, és az eddig kutatott területtől északra. Ugyancsak ebben a zónában találtak tavaly nem azonosítható, de feltehetően ember alkotta tárgyakat egy francia katonai műhold felvételeinek elemzése alapján.

Az Ocean Infinity egy rendkívül összetett és szofisztikált, a korábbi keresésnél használtakhoz képest többet ígérő kutatási eszközrendszert vet be, amely a hajóról indított hat felszíni és hat–nyolc autonóm víz alatti járműből áll, utóbbiak hatezer méter mélyen gyorsabban és nagyobb felbontásban rögzíthetnek képeket, radar- és egyéb információkat a fenékről, járművenként nyolc különféle szenzor segítségével.

A kérdés azonban nem egyszerűen az, hogy megvan-e a roncs, hanem hogy az eltelt lassan négy év alatt mit hagytak a tengeráramlások a roncsból, hiszen ami kisebb darabokat eddig sikerült az eltűnt 777-es részeiként azonosítani, az mind Kelet-Afrika és az oda tartozó szigetvilág partjain bukkant elő, vagyis több ezer kilométer sodródás után. Viszont mégis előkerülhetnek a gépnek olyan részei is, amelyek arról árulkodhatnak, hogy volt-e például robbanás és/vagy tűz a fedélzeten.

Ahhoz viszont hatalmas szerencse is kell, hogy az esetleg fellelhető rögzítőkön ennyi idő után használható adatok és hangok maradjanak, ilyen mélyen eltöltött ilyen hosszú idő után. A legszkeptikusabb feltételezések szerint pedig, ha valamelyik pilóta szándékos akciója okozta a gép pusztulását és gyakorlatilag teljes eltűnését, akkor az illetőnek nyilván volt indítéka arra is, hogy a repülési adatrögzítőt és a pilótafülke hangrögzítőjét is lekapcsolja.

Mindenesetre ez a kutatásnak csupán egyik kockázata. A vállalkozás ugyanis (a korábban emlegetett százmillió helyett) hetvenmillió dollárnyi összeget kap a malajziai kormánytól, de csak akkor, ha valóban sikerül megtalálni a roncsot, és erre mostantól mindössze kilencven napja van a szerződés szerint; az előző, három kormány által finanszírozott keresés két éven át tartott.