Szeles szűzfelszállás hölgyparancsnokkal

Ahhoz képest is „sportos” berepülést hajtottak végre a Boeing pilótái, hogy nem egy vadonatúj típussal, hanem a 737 MAX újabb, 9-es változatával repültek első ízben. A szűzfelszállás részleteiről nyilvánosságra hozott információk szerint a múlt hét végén végrehajtott 2 óra 42 perces repülés alaposan megdolgoztathatta a személyzetet.

Az első érdekes körülmény a felszállás volt, Rentonban ugyanis a 16/34-es futópálya mindössze 1640 méter hosszú, ehhez képest a gép erős hátszélben volt kénytelen elstartolni. A startot műszaki probléma is hátráltatta, mintegy másfél óráig tartott, amíg kijavították – nem a géppel volt gond, hanem a gép és a berepülés valamennyi paraméterét figyelő központ közötti telemetriai rendszerrel.

A híradások szerint egyébként a berepülésre használt speciális rádió-kommunikációs kapcsolat sem működött rendben a repülés alatt.

Mindezen zavarok ellenére a két berepülő pilóta, Christine Walsh kapitány, gépparancsnok, az első hölgypilóta, aki egy új Boeing-gépet a legelső felszállásakor vezethetett, és a másik kapitány, Ed Wilson, végre tudta hajtani az összes manővert, amit erre az első felszállásra terveztek. Lepróbálták a hosszabb MAX viselkedését, kormányzását az összes fékszárny-állásnál, 240 csomós maximális sebesség és 24 ezer lábnyi, vagyis 8000 méter körüli magasság elérésével. Sőt a két CFM Leap-1B hajtómű légi újraindítását is végrehajtották.

Az egyetlen szokásos „műsorszám”, amit nem tudtak a kellemetlen idő miatt megrepülni, a fotózkodás volt a Mount Rainierrel, ezzel a négyezer méter fölé nyúló nagyszerű vulkáni csúccsal a háttérben: ez az ikonikus kép eddig valamennyi új Boeing-típus első felszállásakor kijárt a gépnek, de most a kedvezőtlen időjárás, elsősorban a sűrű felhőzet miatt a kísérőgépet nem engedték a 737-es közelébe (ez egyébként rendszerint egy szép öreg, kétüléses T-33-as kiképzőgép még az ötvenes évekből). A látás ugyanis minimális volt, és nyilván nem akarták a veszélyes megközelítés kockázatát sem a hegycsúcs és a gépek, sem a MAX és a „chase-plane” között

A másik  érdekes momentum a leszállás volt Boeing Field repterén, Seattle déli részén: ekkor pedig olyan 20 csomós oldalszeles landolást kellett végrehajtania a pilótáknak, mint amit a berepülési és engedélyeztetési program is előír – hetekkel az első felszállás után...

Az elsőnek elkészült MAX 8-as tesztprogramjának mintegy harminc százalékát kell a hosszabb törzsű, egyébként alapvetően változatlan 9-es verzióval lerepülni. A próbák során elsősorban a gép aerodinamikai jellemzőit, illetve környezeti terhelését mérik és értékelik újra.

A MAX 9-es második példánya, már az egyik első üzemeltető, a Lion Air színeiben, de még szintén sokféle teszt-berendezéssel a fedélzeten, várhatóan májusban száll fel először és kapcsolódik be a berepülési programba.