A hullámsírtól a patinás belvárosig
A hajó korszakokon át végigszenvedte a XX. század történelmét, hogy a végére az őt megillető pompában tölthesse nyugdíjas éveit. Az 1920-as évek elején még csak éledezett kontinensünk a nagy világégés okozta sokkból. A lassan magukhoz térő gazdaságok az újjáépítéssel voltak elfoglalva. A háborúban elpusztult infrastruktúrát és eszközöket minél gyorsabban igyekeztek pótolni. A szállítással foglalkozó cégek megnövekedett feladataikat új eszközök bevetésével tudták ellátni.
Nem volt ez másképp a Bayerischer Lloyd Schiffahrts AG esetében sem. Ők 1921-ben egy oldalkerekes vontató gőzhajót rendeltek a regensburgi Christof Ruthof Werft vállalattól. A hajót 1923. február 21-én adták át a Bayerischer Lloydnak, a keresztségben a Ruthof nevet kapta. Teljes hossza 61,55 méter, legnagyobb szélessége 16,62 méter volt, 20 tonna szénnel kiszerelve a legnagyobb merülése 1,37 méter lehetett, miközben oldalmagassága 2,75 méter volt. Kéthengeres nagynyomású gőzgépet építettek bele, amely 800 lóerő teljesítmény leadására volt képes.
A húszas években a Ruthof hagyományos széntüzeléssel fűtötték. A Bayerischer Lloyd a nagy gazdasági világválság közepette, 1932-ben dönt úgy, hogy a hajó gőzgépét széntüzelésről gázolajtüzelésűre építi át. A dolgos hétköznapok így folytatódnak.
Úgy tűnt, hogy a II. világháború a hajó pályafutását is derékba töri. 1944. június 20-án a Ruthof a Duna magyarországi szakaszán haladt, amikor az 1488,2-es folyamkilométernél Érsekcsanád közelében tragikus módon elérte a balszerencse. A hajótest egy amerikai aknának ütközött, az aknarobbanás következtében a hajó elsüllyedt. A személyzet tagjai közül egyes források szerint két, mások szerint öt ember életét vesztette.
A békeidők beköszöntével a hajóutak szabaddá tétele komoly feladatot jelentett az érintett országok számára. A különböző roncsok és egyéb akadályok kiemelése hosszú évekig tartott. A felhozott járművek többsége feldarabolva ócskavasként végezte. A Ruthof esetében szerencsére ez nem így történt. A gőzös több mint 12 évig pihent hullámsírjában, míg 1956 végén hozzákezdtek a kiemelés előkészítéséhez. 1957-ben sikerült is a Mahart szakembereinek a felszínre hozniuk a hajót, majd az Újpesti Hajójavító Üzembe vontatták. Itt 1958-ban teljeskörű felújítást kapott, melynek során – mintegy mementóként, utalva szomorú múltjára – az Érsekcsanád nevet kapta. 1975-ös selejtezéséig magyar zászló alatt, a Mahart kötelékében szolgált folyami hajóként. (1975-ben, nem sokkal a selejtezés előtt szerepet kapott a Sztrogoff Mihály című filmsorozatban, amelyet Jean-Pierre Decourt rendezett Verne Gyula regénye alapján)
Ezek után néhány meddő év következett, amelyeket az Érsekcsanád a Lágymányosi-öbölben az enyészetnek átadva töltött. 1979-ben a Schiffahrtmuseum Regensburg e.V. vételi szándékát jelezte a hajóra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy múzeumként funkcionálhasson tovább szülővárosában. Némi huzavona után megszületett a megegyezés, így a gőzös ismét Regensburgba került. Itt egy hosszú, majd’ négy évig tartó aprólékos restauráláson esett át, ezt követően 1983. május 10-én, már mint állóhajó, megnyitotta kapuit az érdeklődők előtt. 2004-ig a Duna bal partján, a Werftstrassén volt kiállítva, de ma már a történelmi belváros felé eső jobb parton, a Marc-Aurel-Uferen horgonyoz.
