Aki véletlenül(?) repülte át az Atlanti-óceánt

Az aviatika történetének talán legmókásabb, legderűsebb eseménye történt 75 évvel ezelőtt: bár maga a repülés nem volt tréfadolog, de az egészet mégis máig hatóan átlengi valami különlegesen kedves atmoszféra, jópofa csirkefogóság. A Lindbergh árnyékában világhírűvé és amerikai nemzeti hőssé vált pilóta neve: Douglas Wrong-Way Corrigan, azaz Corrigan, a Nagy Eltévedő.

Az ír származású és texasi születésű fiú 18 évesen fizetett be két és fél dollárt egy tízperces repülésre, innentől kezdve lett szenvedélye az aviatika. 1926-ban szólózott, vagyis tette le a pilótavizsgát, majd Claude Ryan üzemében kapott állás San Diegóban. Mint ismert a repüléstörténelem aranylapjairól, ez az üzem készítette egy másik, akkor még ugyancsak ismeretlen aviatikus számára a kialkudott tízezer dollárért és mindössze két hónap alatt azt a repülőgépet, amivel reményei szerint az a bizonyos Lindbergh nevű fiatalember megrepülhette a New York – Párizs távot, egyedül.

Corrigan volt az az aranykezű szerelő, aki a szárnyakba beépítette az átkeléshez szükséges póttankokat, illetve aki összerakta a műszerfalat, amit Lindbergh maga előtt bámulhatott az úton, mint ismeretes, ennek a gépnek  nem volt előre néző ablaka. 1927-ben a sikeres óceánrepülés az Atlanti mindkét oldalán hatalmasan lázba hozta az embereket, a híres repülőgépet gyártó Ryan számára pedig a fellendülést, a megrendeléseket.

Corrigan pedig, érthető mód, elkezdett álmodozni – a maga óceánrepüléséről. Az ő célpontja pedig, ír származásúként, Dublin volt, ezt az utat korábban valóban senki nem repülte meg, pláne nem egyedül. De neki nem volt szponzora, aki állta volna egy tízezer dolláros gép költségeit: a maga keresetéből vásárolt egy már akkor sem új Curtiss Robint 325 dollárért. Innentől kezdve a következő évek a nagy átkelésre való felkészülés jegyében teltek, nemigen sikeresen. Corrigan helyrepofozta a Robint, beépítette a szükséges póttankokat, és komoly repüléseket is végrehajtott vele az Egyesült Államok nyugati és keleti partvidéke között, bár olykor ez is csak néhányszáz mérföldenként jött össze a rossz idő vagy technikai zűrök miatt.

Többször kérte a hatóság engedélyét az óceánrepüléshez, de ezt mindannyiszor el is utasította a hatóság, annak ellenére, hogy még plusz tartályokat szerelt a gépbe, sőt, a motort is sikerült újra cserélnie, egy 165 lovas Wright J6-5-ösre. Mindhiába: a légügyi hivatal csak a kontinens fölött engedélyezte a repülést, sőt, amire Corrigan technikailag igazán felkészítette a madarat, addigra teljesen bevonták a Curtiss légialkalmassági bizonyítványát.

Nem volt engedélye, nem volt igazából hivatalosan repülhető gépe sem, Corrigan mégiscsak elindult Kaliforniából New York felé, a Floyd Bennett repülőtérre, azzal a hátsó szándékkal, hogy éjszaka száll le, amikor a hatóság emberei már békésen szunyókálnak valahol.

Meg is érkezett, majd másnap, 1938. július 17-én hajnalban beindította a motort, és térdén egy USA-térképpel, azon a bejelölt New York – Long Beach kurzussal, némi keksszel és csokoládéval felfegyverkezve a teletankolt géppel nekifutott, felkecmergett a levegőbe, pályairány szerint kelet felé, az óceán felé.

Hogy aztán soha többé ne is forduljon nyugatnak, Kalifornia irányába.

A következő órák történetét évtizedeken keresztül rengetegszer kellett, hogy elismételje. De a sztorit mindig azzal a hamiskás félmosollyal tálalta, amit az akkor frissiben készült felvételen is láthatunk.

A történet az ő előadásában úgy foglalható össze, hogy miután a hajnali ködben emelkedve egy kis magasságot gyűjtött a nehéz géppel, ugyan nyugatnak akart fordulni, hát persze, de valahogy nem úgy sikerült. Már bőven a felhők fölött volt, de közben minimálisan felszerelt műszerfalán elromlott mindkét iránytűje. Más verziója szerint az egyik elromlott, a másiknak meg pont a rossz végét nézte, és ezért repült nyugat helyett keletre. De mindvégig meg volt győződve arról, hogy a felhők fölött, tehát földlátás nélkül repülve Kalifornia felé tart, rendületlenül. Közben még egy komoly vészhelyzeten is úrrá kellett lennie, az egyik tankból szivárgott az üzemanyag, már olykor a nadrágszáráig ért a kabinban, ha ez ráfolyik a forró kipufogóra, vége az utazásnak: Corrigan az egyetlen valamirevaló szerszámával, egy csavarhúzóval lyukat fúrt a gép padlóján, az ellentétes oldalon, a benzin kiszivároghatott és nem gyújtotta fel a gépet.

Hosszú, 26 órányirepülés után elmesélése szerint még csodálkozott is, hogy a felhők eltűntével már tengert lát maga alatt, aztán: milyen szép zöld táj úszott elé, majd egy nagyváros, ahol nem talált repülőteret (ez volt Belfast), majd egy másik nagyváros, ahol viszont volt reptér, hát nem kiderült, hogy épp Dublinba tévedt el?

Földet érés után hol ünnepelték, hol letartóztatás fenyegette. Ugye: nem volt a gépének légialkalmasságija, ő pedig hatósági engedély nélkül repült át az óceánon, és mentőkörülményként olyan vad navigációs hiba elkövetésével védekezett, ami miatt egy kezdő repülőnebulót már az elméleti vizsgán elbuktatnának. Csakhogy közben az is kiderült, hogy a turpisság, vagy legalábbis a hihetetlen eltévelyedés furcsa sztorija elképesztő rokonszenvet keltett Corrigan iránt szerte a világon.

Még slágert is komponáltak róla:

A Corrigan körül pillanatok alatt kialakult hangulatot persze a hatóságiak is érzékelték. Érthető volt, hogy legalább a szakszolgálati engedélyét bevonták, meghatározott időre: node pont akkor járt le a tilalom, amikor egy óceánjáró fedélzetén ő és gépe hazaérkezett New Yorkba. Leszállása utáni találkozójukon az ír miniszterelnök épp oly derűs nevetéssel nyugtázta a nagy eltévedés történetét, mint az egész akkori amerikai repülőszakma, amelynek legnagyobbjaitól kapott hazaérkezésekor üdvözlő és gratuláló táviratokat és nyilatkozatokat, sőt, ugyanolyan pompás parádés felvonuláson ünnepelték százezrek, talán milliónyi ember, mint tizenegy éve Lindberghet.

Corrigan tehát tovább repült és megbecsült tagja lett az amerikai aviatikusok közösségének, miközben, mind az életéről írt könyvében, mind nyilatkozataiban továbbra is ragaszkodott a navigációs hiba meséjéhez, amit persze ugyanazzal a hamiskás mosollyal tálalt egészen 1995-ben, 88 évesen bekövetkezett haláláig. Állítólag élete utolsó éveiben már volt, hogy szűk körben elismerte, naná, hogy Dublinba akart repülni.

De azt hiszem az európaihoz képest derűsebb és megbocsájtóbb amerikai közvélemény a jövő századokban sem fog kemény történelmi kutatásokat folytatni ebben az ügyben, hiszen a sztori igazából így kerek: Kaliforniába készült, Írországba érkezett a huszadik század Nagy Eltévedője.

Az persze igaz, hogy a pilótaiskolákban azóta sem Corrigan példáján tanítják a navigálás művészetét.