Art, ami a metrónak sosem árt

Aki azt gondolja, hogy a metró valószínűleg az utolsó hely, ahol a világ leghíresebb művészei otthagyhatják kreativitásuk nyomait, az bizony téved: a felszín alatt található helyszínek tökéletes színteret biztosítanak nagyobb számú közönség eléréséhez. Hogy ezt „észrevegyük” nem is kell nagyon messze menni, elég végigutazni Budapesten a 4-es metrón.

Az sem mellékes, hogy ezek az egyre népszerűbbé váló, földalatti művészi alkotások az utazási élményt is emelik. Mivel napjainkra a Föld lakosságának nagy része már városokban vagy urbanizált környezetben lakik és dolgozik, a metrók és más földalatti vasutak központi helyszínné nőhették ki magukat a feltörekvő művészi tehetségek számára. Jóllehet a művészet és a szépség fogalma igen szubjektív, a Smart Rail World hat világvárost választott ki, ahol szerintük a metróhálózat kiemelkedő vizuális művészi értékeket rejt, legyen az üzenet politikai, történelmi, ünnepi vagy éppen önkifejező.

A portugál főváros első metróvonalának 1959. decemberi megnyitása óta a művészet központi szerepet játszik a hálózat kinézetében. A műalkotásokat eredetileg az utazási élmény növelése érdekében hozták létre. A Metropolitano de Lisboa első évtizedei során a modernizmust képviselő portugál képzőművésznő, Maria Keil tizenkilenc állomást díszített ki bő huszonöt év alatt. Munkái által újjáéledt a hagyományos portugál mázas festett csempék művészete, az azulejo.

1988-ban a Sete Rios-ág Colégio Militarig és az Entre Campos-ág Cidade Universitáriáig történő meghosszabbításával újabb művészeti fejlesztés indult el. A metró akkori elnöke, Pestana Bastos szentül hit abban, hogy a megállók díszítésének központi eleme kell, hogy legyen a művészet: elismert művészek alkotásaival akarta megtölteni a közterületeket, újjáélesztve a régió hagyományos művészeti gyakorlatait. Az irodalmi művekkel, olívafákkal, gravírozott kövekkel, fákkal, szobrokkal, kerámiákkal és olajfestményekkel díszített lisszaboni metró mára igazi látványossággá vált.

A szinte huszonnégy órában üzemelő London Underground központi szerepet tölt be az Egyesült Királyság fővárosának infrastruktúrájában. Londonban hoztak létre a világon először föld alatti metróvonalat: a jelenleg Metropolitanként ismert pályát 1863-ban adták át. A bő tízmilliós metropolisz metróhálózata tizenegy vonalból áll. A Tube-ként közismert metró vonatai évente 1 milliárd 340 millió utast szállítanak, ez 4,8 millió fő naponta: ennél nagyobb közönséget talán csak az internetes videómegosztó oldalak kínálnak. A 2000-ben létrehozott Art on the Underground aktív szerepet vállal a vitafórumokon azzal kapcsolatban, hogy a művészet hogyan is befolyásolhatja a társadalmi tereket. A London Undergroundot képviselő szervezet felel azért, hogy a londoni utasok a kortárs képzőművészet magas színvonalú alkotásaiban gyönyörködhessenek.

A Tube 2013-ban ünnepelte fennállásának százötvenedik évfordulóját, a jeles alkalomból az Egyesült Királyság egyik legnagyobb kortárs képzőművészét, Mark Wallingert kérték fel arra, hogy minden egyes metróállomáson alkosson valami egyedit: a végeredmény kétszázhetven különböző labirintus-minta, melyek mostanra a hálózat állandó elemeivé váltak. A művész fő célja az volt, hogy átvitt értelmű kapcsolatot hozzon létre a Tube gazdag történelme és a jelenkori napi utazások között. A végleges forma összeköti a London Underground ikonikus karika-logóját Harry Beck metróhálózati térképével. Wallinger számára a labirintus a legmegfelelőbb analógiája a Tube-szerte naponta történő sok millió útnak.

Nemrég a francia Zineb Sedira mutatta be Underline („aláhúzás”) elnevezésű, a Victoria-vonal számára alkotott művészetét és zenéjét a King’s Cross, a Saint Pancras, a Euston, a Highbury & Islington és a Brixton megállóknál. A „Vonalakat gyűjtve” nevű projekt a hálózatok, a térképészet és a mozgás költői reflexiója, mely egyedi és gyakran szokatlan perspektívákból térképezi fel a Victoria-vonalat. A eustoni megállónál elhelyezett szárnyas oltárképben található, „Déltől északig, északtól délig” című videó például a vonatok teljes földalatti útját mutatja be a vezető szemszögéből. Az alkotás az alagútban való mozgást, távolságot és sebességet próbálja érzékeltetni. Brixtonnál és Highbury & Islingtonnál a Victoria pályaudvar színes kábelekkel és csövekkel burkolt mennyezetét ábrázoló hatalmas fényképeket helyeztek el.

2017 elején újabb művész mutatkozik be a London Undergroundnál: Matthew Rawt azzal bízták meg, hogy kerámiából mintázza meg a Tube gazdag örökségét. A műalkotást nem kevesebb, mint ezer, kézzel készített csempe fogja alkotni a Seven Sisters megálló bejáratánál található egyik kereskedelmi egység felújításának és átalakításának részeként; a létesítmény már több mint tíz éve kongott az ürességtől. Az épület kidíszítésének befejezése előtt a helyszínen létrehoznak egy kiégető kemencét is, és örömmel invitálják a megálló dolgozóit, valamint a helyi lakosokat és közösségi csoportokat is, hogy az érdeklődők elsajátíthassák a kerámiakészítés technikáját, és képesek legyenek kisebb, egyszerűbb kerámiákat alkotni. A technikák között sima fehér agyag testfestékkel történő színezését, valamint különböző kombinációk keverését foglalja magában, mielőtt azokat méretre szabják, öntik, vágják, kiszárítják, kiégetik, majd mázas csempévé varázsolják. Az egyedi kinézetű, kész csempék az épület külső falait fogják díszíteni.

Habár a Los Angelesi metró történelme nem túl régre nyúlik vissza – 1992-ben épült –, mára már kétszázötvennél is több művész hagyta rajta kézjegyét az egyes megállókban ideiglenesen vagy véglegesen kiállított alkotások formájában. A leginnovatívabb formákat is bemutató tárlat vizuálisan idézi meg a hely szellemét. A falakon fényképek és poszterek találhatóak, továbbá élő előadások szólítják meg a régió lakóit és közösségeit. A metró a költségvetésének öt százalékát fordítja művészetpártolásra, továbbá havonta egyszer saját rendezésű művészeti túrát is tartanak.

Az orosz főváros metrója egyike a világ legextravagánsabb és legdekadensebb formáit magán viselő föld alatti vasútjainak. A még a szovjet érában megalkotott állomások grandiózus csarnokai a luxuspalotákat idézik az utasok számára. Az egyik értelmezés szerint az egykori szovjet diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin azt rendelte el, hogy a mennyezetek olyan pazar kialakításúak legyenek, hogy az utasok úgy nézzenek majd fel rá, mint ahogy az égre. A hatalmas márványlapokkal díszített megállók magas mennyezetéről csillárok ereszkednek alá: a látvány lenyűgöző, nem véletlen, hogy rengeteg turista keresi fel. Számos megállóban találhatóak márványból kifaragott vagy bronzból kiöntött szobrok, festett üvegablakok, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű, üvegből, márványból és gránitból készített, impozáns mozaik. A lista pedig még közel sem teljes: egykori forradalmi és történelmi alakok képei, győzelmei, sportbeli, ipari, mezőgazdasági és hadi eredmények, valamint a munkásosztály egységét jelképező hétköznapi szovjet emberekről készített képek.

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát követően a sztálini emlékektől való megszabadulás folyamata hatotta át a kontinensnyi országot, így a diktátorral kapcsolatos művek is fokozatosan eltűntek a moszkvai metró környezetéből: a szobrokat raktárakban helyezték el, a mozaikokat eltávolították. A desztálinizáció éveiben nyíló újabb vonalak és megállók már nem ebben a túlzó stílusban épültek, de számos, még a szovjet időkben létrehozott állomás továbbra is ámulatba ejtő látványt nyújt. Napjainkra a moszkvai metró már tizennégy vonalból áll, a 339 kilométeren összesen kétszázhárom megálló található. Naponta közel tízmillióan használják.

A bajor főváros nyolc vonalból álló, százhárom kilométer hosszú, kilencvenhat megállót összekötő metróhálózata a maga nemében egy művészi diadal. Az 1972-es olimpiára épített U-Bahn tele van merész, színes, ikonikus formatervvel, minden megálló egyedi hangulattal rendelkezik. Az 1980-as években a város metrótervezési tanácsának egyik tagja, Rolf Schirmer úgy vélte, a tranzitmegállók segíthetnek az utasoknak pozitív hangulatba kerülni. Szerinte a művészi elemek felhasználásával kellemesebbé válhat a várakozás, ami nem feltétlenül mondható el a talajszint alatt található, többnyire mesterségesen megvilágított helyekről. Egy metrómegállónak nem kell agresszívnek, sivárnak vagy nyomasztónak lennie. A nagy fémpanelek, az élénk színű csempék, a képeslapok, térképek, falfestmények, mennyezeti tükrök és fényképek az 1972-es sablonos külsőhöz képest teljesen új energiát hoztak a földalatti számára.

A svéd főváros metróját sokan Európa egyik legjobban megtervezett közterületének tartják, mivel rengeteg színes és érdekes új művészetet vegyít. A stockholmi metrót a világ legnagyobb művészeti galériájaként emlegetik, nem véletlenül: a száztíz kilométer hosszú, száz megállót felfűző alagútrendszer kilencven megállójában található valamilyen falfestmény, installáció, mozaik vagy szobor. Az 1950-es évek óta folyamatosan születő műveket százötven alkotó hozta létre. A műalkotások a politikai felfordulásnak a posztmodern bizonytalansággal való egyesülését kifejező európai kulturális fellendülést képviselik.

A művészeti kezdeményezés azt követően indult hódító útjára, hogy sokan úgy vélték, a művészetnek a szélesebb közönség számára is meg kell mutatnia magát. A Fruängen megállót tíz évvel ezelőtt kifestő Fredrik Landegren egy interjú során elmondta, a művészetet az 1970-es években mélyen átszőtte a politika Svédországban – de a politikai behatás Európa-szerte megtalálható volt. Ha egy alkotás nem rendelkezett erőteljes üzenettel, akkor nem nagyon fordultak ahhoz a művészhez a metró díszítése kapcsán. Azonban az 1980-as évek során megváltozott a helyzet: a kifejezés az individualizmus, majd később a posztmodern felé kezdett eltolódni.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!