Csak kétszázzal? Na, ne má'!

Ha valaki Németországban azt a szót, hogy sebességhatár, kiejti a száján, egységesen közmegbotránkozást vált ki. Hiszen a Szabad polgároknak szabad utat! -jelszó körülbelül az anyatejjel együtt talál utat minden német állampolgárba. Mások kényelmes, százhúszas tempóval történő autózásról, környezetvédelemről és energiamegtakarításról ábrándoznak, de hamar szembetalálják magukat a valósággal. A német autópályákon a sebességkorlátozás nélküli száguldás a németeknek olyan, mint az amerikaiaknak az övükön lógó Colt: a szabadság jelképe, utolsóként feladható bástyája. Vagy általános társadalmi átok.

Mindazonáltal még a sebességkorlátozást helyeslők között is vannak, akik úgy tartják, hogy a százhúszas, vagy százharmincas korlátozás értelmetlen lenne, hiszen egy alapjog sérülne. Ők a limitet a felsőbb régiókban keresik, és valahol a kétszázas érték között találják meg, több okból is.

Egy német autópályán autózni irtózatosan kényelmetlen. A megtapasztalható sebességtartományok közötti különbség túl magas, olyan, mintha valaki az M2-es útra tévedne biciklivel. Az, aki a bal oldali sávon kettőhússzal halad, látszólag hamar eltűnik a képből, ennek ellenére akadályt képez. Méginkább így van, ha – mint az egyáltalán nem ritka – kettőszázötvennel, vagy kettőszáznyolcvannal hatják maguk előtt a sort. Ezzel mondjuk kétszer olyan gyorsak, mint a középső  sávban haladók és mintegy kétszázzal gyorsabbak, mint a jobb szélső sávban haladó teherautó-karavánok.

Ezzel az autópályát használók között egy drámai széttagozódás jön létre, egy a középső sávból induló, a bal szélső sávban végrehajtott előzés a halálfélelemmel egyenértékű és az utoléréses baleset reális veszélyét hordozza. A mérsékeltebb sebességtartományban autózóknak tehát nem marad más, mint némileg frusztráltan a középső sávban maradni, ami szintén nem tesz jót az általános morálnak. Ezen nyilván segítene egy általános százhúszas korlátozás, de az ellenzőknek is igazat lehet adni. Végtére is semmi értelme nem lenne, ha éjszaka az üres autópályán százhússzal kellene hazatötymörögni, egy egészséges száznyolcvanas tempó helyett.

Ebből fakadóan a kétszázas korlátozás az ideális középút lenne: az extrém száguldozásoknak véget vetne, a középső és a bal szélső sáv közötti sebességkülönbség az elviselhető, ötven és nyolcvan kilométer per óra közé süllyedne. A kielőzés adrenalinlöket nélkül lehetségessé válna, mégis mindenki számára lehetőséget nyújtana, hogy viszonylag gyorsan elérje az úticélját, ha szabad az út.

A kétszázas korlátozásnak még egy nyomós oka lenne a támogatók szerint: a sebességturisták alól is kihúzná a szőnyeget. A német jogosítvány megszerezése világviszonylatban a legnehezebbek közé tartozik, hiszen a korlátozás nélküli száguldozás tanulást követel. Azok az autóvezetők, akik eddig otthon kényelmesen százhússzal jártak, és egy német autópályán a sebesség csábításába kerülnek, a legveszélyesebbek. A korlátozás ezért az önjelölt autóversenyzőket kiszűrné, eközben mindenki viszonylag gyorsan célt érhetne. Aki pedig mondjuk háromszázzal szeretne száguldozni, az vehet egy napijegyet a Nürburgringre, ez az idegenforgalomnak is jót tesz.

A kétszázas korlátozást támogatói a társadalomnak is elég jól beadhatónak gondolják: aki száguldani akar, annak megvan az az érzése, hogy mégiscsak gyorsabb, mint a többiek, és a sebességkorlátozást támogatók is elérik céljukat. És a legfontosabb: a német autókonszerneknek is megfelelhet. Az autólobby emberei ugyanis nem fogják ölbe tett kézzel végignézni, ahogy a német nép egyik előjogát korlátozzák. Az autópálya sportossággal, menetdinamikával, presztízzsel összefonódó mítoszát a prémiumkocsik gyártói és használói soha nem fogják harc nélkül feladni. Jóllehet, az autóipar ma Németországban már nem annyira fontos, mint ahogy ezt a képviselői állandóan sugallják, az egészen biztos, hogy a százhúszas sebességkorlátozás szándékát már csírájában is elfojtanák. Ebből a szempontból pedig jobb egy kétszáz kilométer per óránál meghúzott vörös vonal, mint a nagy büdös semmi.

* * *