Ég a gép? Menjen még egy körre!

Ha egy repülőgépen tűz keletkezik, hatalmas gépezet indul be az utasok és személyzet, valamint a gép megmentésére. A téma hallatán a laikus olvasó persze elsősorban azokra a képekre koncentrál, ahol a földön égő roncsokat mutatják, és szinte az az érzése, hogy egy ilyen katasztrófa esetén már nincs sok menteni való. Persze ez nem igaz, sok ember életét mentették meg a helyszínre érkező tűzoltó és műszaki mentő csapatok.

Szerencsére nem gyakran fordul elő, hogy lángoló roncsok közül kelljen menteni. Ami már nem annyira ritka, az a valós vagy vélt tűz a fedélzeten, leggyakrabban valamelyik hajtóműben. Az esetek többségében az derül ki, hogy egy érzékelő önállósította magát, és valójában nincs szó tűzről. A személyzet és a földi irányítás ilyenkor is átél pár feszült percet, de az utasok legtöbbször nem is tudják, mi történik a bezárt pilótafülke ajtaja mögött, vagy a látszólag békésen zümmögő hajtóművek mélyén.

De van olyan is, hogy a vörös kakas modern változata tényleg felüti a fejét, és éhesen belemar a kerozinnal töltött gép testébe.

Ez történt azon a csendes péntek délután is, mikor a Malév Prágába tartó Tu-134-ese jó nagy zajjal, de amúgy teljesen rutinszerűen felszállt a 31-es pályáról. Látszólag minden rendben volt, és a bevezető irányítás, ugyancsak rutinszerűen, pár rövid radar vektorral az útvonalra állította a gépet.

Az átadás Bratislavának is simán ment, és megelégedéssel néztük a radaron araszoló jelet, amint a magyar határt elhagyva a gép immár a szlovák kollégák óvó kezei között folytatta az útját. Jó leszállást, fiúk!

A pesti radarirányító, régi, gyakorlott motoros, most már az újabb indulókkal volt elfoglalva, de valami hetedik érzék sugallatára még egyszer a radarernyő szélére nézett, ahol a nemrég átadott prágai gép jelének kellett volna látszania, stabil 400 csomós sebességgel távolodva. Amit látott, minden érzékét azonnal még élesebbre állította. A jel, a helyett, hogy egyenes vonalban haladt volna Nyitra felé, egy széles ív felső negyedén volt éppen túl, fordulóban vissza, Budapest irányába. Az ilyesmi soha nem jelent jót. Sőt, nagyon rosszat szokott jelenteni, ha eddigi tapasztalatainkra adni lehet.

Szinte ugyanabban a pillanatban megszólalt a körzeti irányító központ közvetlen vonalának csengője. Látjátok a prágai Malévot? – kérdezte az irányító. Igen, mondtam, most már biztosan tudva, hogy itt valami rendkívüli esemény küszöbén állunk. Az éppen aktuális beültetésben én voltam a „kettes”, azaz a radar irányító koordinátora. Én kezeltem a telefonokat, és nekem kellett a radaros kolléga keze alá rendezni a forgalmat, hogy azután ő taktikai utasításokkal vezesse az érkező és induló gépeket. Most magamra nyugalmat erőltetve hallgattam a „távolos” kolléga hangját… Persze a tanfolyamon, a továbbképzéseknél az ilyen helyzetek higgad kezelését is oktatják, de amikor a valóságban történnek a dolgok, be kell vetni egy kis extra önfegyelmet, hogy az ember nyugodt tudjon maradni.

Nekem ráadásul ez volt az első éles kényszerhelyzetem.

Mint megtudtuk, a Tu-134-es személyzete hajtóműtüzet jelentett Bratislavának, és közölték, hogy visszafordulnak Budapestre. Mivel csak nekünk volt radarunk, a visszafordulás engedélyezése után azonnal átküldték a gépet a mi frekvenciánkra, hogy a lehető legrövidebb úton hozhassuk be a ferihegyi leszálláshoz.

Mire a távolos kolléga mindezt elmondta és én továbbadtam a radarirányítónak, már meg is szólalt az ismerős hang, akitől alig néhány perce búcsúztunk el, jó prágai leszállást kívánva. Megerősítette a hajtóműtűzről szóló információt, hozzátéve még, hogy az égő hajtóműre rásütötték az összes tűzoltóanyagot, de az érzékelők szerint az még mindig nagy valószínűséggel ég. Elsőbbséget kértek a leszálláshoz a 13-as pályára és egyenes bevezetést. Az irányító gyorsan tisztázta velük, hogy a gép repülhető és kormányozható. A 13-as pályára érkező gép átrepül néhány lakótelep felett, és a főváros szívétől sem igazán messze halad pár percen át. A kapitány érthető okokból a lehető leggyorsabban a földön akart lenni, ezért is kérte a 13-as pályát és az egyenes bevezetést. De mi történik, ha a sűrűn lakott terület felett történik valami baj? A szabályzatban nem volt útmutatás arra vonatkozóan, hogy ilyenkor mit kell tenni.

Pálya 13, straight-in – mondta a radarirányító, és szinte láttuk a kék-ezüst gépet, függőleges vezérsíkján a nemzeti színekkel, ahogy hosszú fekete zászlót húzva, lassan süllyedve orrát a pálya felé fordítja… Olyan közelinek látszik ilyenkor a futópálya, most mégis olyan messzi volt. Hat hosszú perc kellett még, hogy a gumik a betonnak adott kényszerű csókok grimaszában elvegyék a tűztől a győzelem lehetőségét. Hat perc… olyan sok minden történhet hat perc alatt!

A torony eközben már riasztotta a mentő egységeket. Gondolataimban átvillant, mit is tanultunk a repülőtéri tűzoltóság működéséről. Nagy riasztás esetén a helyi tűzoltók azonnal segítséget kérnek a városi tűzoltóságtól, mert csak azoknak van megfelelő kapacitású habos-kocsija.

Félszemmel figyeltem, ahogy a radaros kolléga minden érkezőt a várakozási légtérbe irányit, a torony az indulókat már előbb leállította: szabad a pálya, gyertek fiúk, vár Ferihegy.

Az apró radarjel, mint oly sokszor máskor is, rendületlenül lépegetett a futópálya meghosszabbított tengelyében, magassága egyre csökkent… minden olyan normálisnak látszott. De csak látszott. Mindannyian tudtuk, ennek a gépnek a testében gyilkos kór honol, és mint az orvos a gyógyszereivel, mi is versenyt futottunk az idővel. Négy perc…

A torony közvetlen vonalának hívásjelző lámpája pislogott felém, alig vettem észre, hiszen mereven a radarernyőt néztem, és rajta a fel felvillanó apró sárga jelet. Még mindig ott van… Három perc…

A tűzoltó kérdezi, nem lehetne-e az érkezőt késleltetni 15 percet? – azt hittem rosszul hallok. Nem is vitatkoztam a tornyossal, aki érezhetően legalább annyira meglepődött a kérésen mint én. Köss össze a tűzoltóval, parancsoltam, és egy másodperc múlva már a „hamutaposó” diszpécser hangja szólt a kagylóban. Mi a fene ez a késleltetés? – kérdeztem nem túl udvariasan. A diszpécser nem jött ki a sodrából, elismételte a kérést, és még hozzá tette, hogy a városi egységeknek legalább 15 perc kell, hogy kiérjenek, és a szabályzat szerint együtt kell vonulniuk.

Gondolhatjátok, nem kértük az égő gép kapitányát, hogy tegyen pár kört, amíg a városi tűzoltók megérkeznek. Szerintem bármennyire is nyugodt volt addig, egy ilyen kérés kihozta volna a sodrából, semmi kétség.

Két perc múlva a pályán volt a Tu-134, és a beteg hajtóművet habpaplannal borította be a reptéri tűzoltóság aprócska kocsija, miközben a távolból szirénázás hangjait hozta az alkony.

Miután mindenki megírta a jelentését az esetről, meghívtuk a tűzoltókat egy látogatásra az irányító központba és a toronyba. Mint kiderült, még soha nem jártak egyikben sem, sőt, azt sem igazán tudták, mit is csinál az irányítás. A minden reggeli telefonpróba sem indított korábban senkit arra, hogy megnézze, vagy legalább megkérdezze, hol is csörög az a vonal, aminek TWR a neve…

Talán ez az eset és a látogatás is közrejátszott abba, hogy nem sokkal később a szabályzat megváltozott, és fényes új tűzoltó autók is érkeztek. Ettől kezdve Ferihegy is megfelelt a nemzetközi előírásoknak.