Évszázados múlt, jelen nélkül
Hiba lenne csak Magyarországra érteni és kizárólag az 1968-as koncepcióra fogni a villamosvonalak felszámolását. A növekvő közúti motorizáció, az akkor még igen olcsó üzemanyag már a második világháború utáni konszolidáció idején nagy vasúti és villamosvonalak megszűnését okozta szinte mindenhol a világon. A titói Jugoszlávia – mint kommunista, de „el nem kötelezett” állam – ebben inkább a Nyugathoz állt közel. A Vajdaság fővárosában, Újvidéken 1958-ban ment el az utolsó villamos.
A villamosvasút ötlete már 1897-ben megszületett, ám komoly akadálya volt a megvalósításnak: Újvidéken nem volt még állandó erőmű, ami áramot szolgáltatott volna. Tizenegy évvel később, 1908-ban kötik meg csak a szerződést a röviden csak „Részvénytársaságnak” nevezett RVKVSZ-szel (Részvénytársaság Villamos Közlekedési Vállalatok Számára). A villamos vasút tulajdona később a helyi alapítású UVRT-hez (Újvidéki Villamossági Részvénytársaság) került át. 1911. augusztus 21-én érkezett a városba az első nyolc, Ganz gyártmányú villamoskocsi.
1911. szeptember 30-án egy fő- és két mellékvonalon indult el a forgalom, összesen 7,3 kilométer hosszúságban, tizenegy Ganz kocsival. A trianoni békeszerződés Újvidéket az újonnan megalakított Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolta, de az üzemet továbbra is a RVKVSZ tartotta fenn. 1921-ben tűz ütött ki a kocsiszínben, a megsemmisült villamosok pótlására Miskolcról két, Szegedről egy motorkocsit helyeztek át. Ezek pótlására 1928-ban három újabb Ganz motorkocsit vásároltak. A két miskolci eredetű villamos még a negyvenes években, a Délvidék visszacsatolása idején is közlekedett.
Az ötvenes évekre ezek a főként a század elején épített motorkocsik már elavultnak számítottak, a város vezetése a fejlesztés helyett a felszámolás mellett döntött. Az utolsó villamos 1958. május 7-én közlekedett, két hétre rá a síneket is felszedték.
