Hatvanhárom év a légi utasok szolgálatában

A United Airlines 618-as, Hawaiira tartó járatának utasai nemrégiben beszállás közben egy ősz hajú, bifokális szemüveget viselő légiutas-kísérő mellett haladtak el, aki vidám „Aloha, isten hozta a fedélzeten!” köszöntéssel fogadta őket. A legtöbb utas a helye megtalálásával volt elfoglalva, nem nagyon figyelt a repülőgép személyzetére, de Ron Akanát nem lehetett nem észrevenni – nem utolsósorban a zakója hajtókáját díszítő tizenegy hegyikristály kitűző miatt. Az elsőt munkába állásának tizedik évfordulójára kapta, utána pedig minden öt, repüléssel eltöltött év után egyet.

Ron Akana 63 évet dolgozott légiutas-kísérőként, és ezalatt 32 millió kilométert repült, ami annyi, mintha nyolcszázszor megkerülte volna a Földet, vagy negyvenszer oda-vissza megtette volna a Föld-Hold távolságot. Bár pontos, a világ valamennyi légitársaságára kiterjedő nyilvántartást senki sem vezet, széles körben úgy tartják, hogy ő az Egyesült Államok leghosszabb ideje dolgozó légiutas-kísérője.

Élete elválaszthatatlan része

„Sokszor biztatnak, hogy jelentkezzek a Guinness Világrekordok szerkesztőinél, de ezt inkább meghagyom valaki másnak” - mondta Ron Akana a The New York Timesnak.

A 83 éves férfi a kezdetektől fogva szinte mindent látott, ami a repüléssel kapcsolatos, és tanúja volt annak, ahogy egy valaha csillogó, a fiatalsággal összekapcsolt foglalkozás őszbe hajló üstökű emberek munkájává vált.

Mint Rogelio Saenz, a San Antonio-i Texasi Egyetem szociológusa a 2010-es népességösszeírás adatainak elemzésével megállapította: az Egyesült Államok durván 110 ezer légiutas-kísérőjének mintegy 40 százaléka 50 éves vagy annál idősebb. A 34 évesek és annál fiatalabbak aránya mindössze 18 százalék.

Az idős kor végül is kifizetődő a légiutas-kísérők számára, mert a szolgálatban eltöltött idő sorrendjében válogathatnak a repülőutak közül, és elsősorban a hosszú utakat választják, amelyek segítségével hamarabb tudják teljesíteni a havi utazási normát, mint a rövidekkel. Miközben a repülési iparág kényszerszabadságolásokkal és fizetéscsökkentéssel igyekszik mérsékelni a bajait, sokan úgy döntenek, hogy az eredetileg tervezettnél később mennek nyugdíjba.

Bármilyen elképesztőt teljesített is Ron Akana, nem minden rekordot mondhat a magáénak - például nem ő az Egyesült Államok legidősebb aktív légiutas-kísérője. Ennek a címnek a birtokosa a Delta Air Linesnál dolgozó 87 éves Robert Reardon: ő a Northwestnél kezdett 1951-ben, két évvel azután, hogy Akana a United első férfi utaskísérőinek egyikeként munkába állt a Hawaii és a kontinentális Egyesült Államok közötti járatokon. ( Akana öt éve lett a United legidősebb utaskísérője, miután Iris Peterson 60 évi szolgálat után, 85 éves korában nyugdíjba ment.)

Míg sok kollégája idős kora ellenére azért repül, mert kénytelen rá, Akana állítja, hogy nem csupán a fizetés miatt repült. Miután betöltötte a 70. életévét, egy ideig a legjobban fizetett légiutas-kísérője volt a United Airlines-nak: évi 106 ezer dollárt keresett.

A sok repüléssel töltött év után nehezére esik elképzelnie, hogy örökre vállfára akassza az uniformisát. Ha ez egyszer bekövetkezik, nagyon fognak hiányozni neki a munkatársai, az utasok, és a repülőutak előtti, mára olajozottan zajló rutinná vált készülődés.

„Mindig is úgy éreztem, hogy életem elválaszthatatlan része a repülés” – fogalmazott.

Régi barátokkal találkozik vagy golfozik egyet

Évtizedekkel ezelőtt a légitársaságok foglalkoztatási politikája megkövetelte, hogy az utaskísérők fiatalok legyenek.

A stewardesseknek 32 éves korukban kötelező volt visszavonulniuk. Ha férjhez mentek vagy terhesek lettek, azonnal abba kellett hagyniuk a munkát. Az Eastern Airlinesnak egy hirdetése, amely 1966-ban jelent meg a The New York Timesban, a következőképpen foglalta össze, hogy milyennek kell lennie a társaság elvárásai szerint egy stewardessnek: felsőfokú végzettségűnek, egyedül állónak (gyermektelen özvegy és elvált is számításba jöhet), 20 évesnek (de 19,5 éves lányok jelentkezését is elbírálják), 157 és 175 centiméter közötti magasnak, 47-61 kilónak és szemüveg nélkül is jól látónak.

A stewardokkal, köztük Akanával szemben nem voltak ilyen szigorúak az előírások. Ő 1963-ban feleségül vette egyik kolléganőjét, Elizabeth Ann Abersole-t, akinek azonnal meg kellett válnia a repüléstől. "Azokban az időkben ez volt a szabály. Nem lehetett megkerülni" - idézte fel most az asszony.

A következő évben, 1964-ben érvénybe lépett az amerikai emberi jogi törvény, de csak évekkel később, a légitársaságok ellen benyújtott számtalan kereset után változtak meg a foglalkoztatási szabályok, és vált hosszú távú karrierré az, ami azelőtt elsősorban fiatal nőknek szánt átmeneti munka volt. Akana lánya, Jean, aki ugyanabban az évben született, ma már 22 évi munkaviszonyt maga mögött tudó veterán utaskísérője a Unitednak.

A légiutas-kísérők listájának élén álló Ron Akana maga választhatja meg a munkarendjét. Az utóbbi időben ráállt arra, hogy havonta egyszer háromnapos útra menjen Denverből Hawaiiba, Kauai vagy Maui szigetre. Egy éjszakát tölt ott, régi barátokkal találkozik vagy golfozik egyet, mielőtt elindul vissza.

A hónap többi részében szabad, pihenésképpen golfozik vagy kocsiba ülve nemzeti parkokat látogat feleségével, esetleg – az ingyen utazási lehetőségét kihasználva – elrepül olyan helyekre, ahol még nem járt.

Minden férfi öltönyt és nyakkendőt viselt

Az évek folyamán feleségével és két gyerekével nagyon sok helyen megfordult. Vakációztak Ausztráliában, Új-Zélandon, Hongkongban és Európában, és többször átugrottak hétvégeken Chicagóba, hogy a gyerekek tepsiben sütött pizzát ehessenek.

Akana 21 éves volt, amikor 1949-ben négyszáz társával jelentkezett a United által meghirdetett nyolc utaskísérői állásra.

A felvétel indoka az volt, hogy a társaság szerette volna, ha Hawaii mind a nyolc nagyobb szigetéről van utaskísérője. Abban az időben a Boeing Stratocruiser – egy nagy távolságokra tervezett, négy légcsavaros gép – számított a repülőgépek királyának. A kontinens és a szigetek közti utat 10 óra alatt tette meg, ami nagyjából a duplája a jelenlegi repülési időnek.

Ülései mind első osztályúak voltak, és az elejében négy emeletes ágy, a végében pedig egy saját ágyakkal és fürdőszobával ellátott lakosztály is helyet kapott. Csigalépcsőn lehetett lejutni az alsó fedélzeten lévő bárba, és az utaskísérők meleg ételt készítettek a fedélzeten tartózkodó 52-54 embernek.

Az utasok akkor még figyelmet fordítottak az öltözködésükre. „Minden férfi öltönyt és nyakkendőt viselt. A nők mindig a legújabb divat szerint öltöztek. Nem fordult elő, hogy valaki papucsban szállt volna a gépre” – elevenítette fel emlékeit Akana.

Gyakran fordultak meg hírességek az utasok között. Akana Burt Lancasterrel, Frank Sinatrával, Montgomery Clifttel és Deborah Kerr-rel is repült például. Nem volt azonban minden kellemes, akkoriban például cigarettafüst töltötte meg az utasteret.

Az évtizedek folyamán az utaskísérők munkája megváltozott, és mint Akana rámutatott, a kiszolgálás ma már nem olyan fontos, mint régen. „A fő hangsúly ma már a biztonsági intézkedésekre esik” – konstatálta.

Akana évtizedek óta hűséges alkalmazottja a légitársaságnak, de egy ideje már gondol arra, hogy nyugalomba vonul. Elismerte, hogy kezd lassulni egy kicsit. Tavaly térdműtétje volt, és tisztában van azzal, hogy a csontjai, ízületei nem lesznek fiatalabbak.

„Kezdem érezni a dolgot. Öregebb vagyok, mint a legtöbben azok közül, akiknek a fedélzeten segítek” – fogalmazott.