Malév: gépek az égen, számítógépek a földön, 1. rész

Érettségi után helyhiány miatt nem vettek fel az egyetemre, és akkor az apukám azt mondta, dolgozni kell menni. Igen ám, de hova? 1978-at írtunk, az egyik szomszédunk a Malévnál dolgozott, mondta, adjam csak be a jelentkezésemet, majd ő segít. Kár szépíteni, akkor majdnem mindenki így kerülhetett be a céghez. A szomszéd néni (nekem akkor néni volt, szerintem fiatalabb, mint most én) programozó volt, nyilván azon a területen tudott segíteni. Vártam, vártam, mire végre megjött az értesítés, hogy mehetek a személyzetire, felvettek a Számítástechnikai és Fejlesztési Osztályra adatrögzítőnek. Konkrétan fogalmam sem volt róla, hogy ez mit jelent, de rettenetesen boldog voltam, hogy egyáltalán bekerülhettem.

A Ballai János alapította és vezette osztály a „sárga barakkban” volt – most aztán egyáltalán ne tessék semmiféle következtetést ebből levonni –, gyalogosan legalább tíz percre a B portától, a hangárok után. Ez nem olyan nagy távolság, kivéve akkor, amikor télen a reggel hat órakor kezdődő műszakra lebaktattunk hóban, szélben (a belső busz ilyen korán még nem járt), és az ajtó előtt derült ki, hogy mindenki azt gondolta, a másik már felvette a kulcsot! Akkor sorsot húztunk, és valaki visszaballagott a portára a kulcsért.

Két műszakban dolgoztunk, reggel 6-tól 2-ig és 2-től este 10-ig. A gépterem akkora volt, mint egy lakás nappalija, hatalmas gépekkel, hatalmas mágnesszalagokkal, a mellette lévő adatrögzítő teremben ültünk mi, és vittük be az adatokat a Videoton R2-es számítógépébe, ami már modernebbnek számított, mint a még üzemelő néhány MDS gép, amelyeken még az adatrögzítő tette fel a mágnesszalagot (olyan volt, mint a tekercses magnószalag). Gépre vittük a hajózó személyzet munkaidő nyilvántartását, a repülőjegy kuponokat – az volt a legrémesebb, mert a piros festéket a kezünkről lemosni szinte lehetetlen volt.

Emlékszem, a pihenőben volt egy írógépre hasonlító adatrögzítő, azon egy A/3-as méretű kartonon az üzemanyagkészlet nyilvántartást vezettük.

Néhány hónapja dolgoztam még csak, amikor kiválasztottak egy új számítógépes rendszer operátorai egyikének és a munkahelyem ezentúl a főépület (ma 1-es Terminál) E szárnyának földszintjén lett. A Malév akkori vezetése, azt hiszem meg kell említenem a nevüket: Jávor József vezérigazgató, Fazekas József vezérigazgató-helyettes megbízott Ballai János szavaiban, hogy informatikailag fejleszteni kell a vállalatot minden területen. Ehhez a mi lehetőségeink nem voltak meg, mi magunk gépet vásárolni nem tudtunk, nemcsak az anyagi nehézségek, de a COCOM-lista miatt sem, így az akkor már a Gabriel helyfoglalási rendszert három éve működtető SITA érkezett a Malév segítségére. Az persze hozzátartozik a képhez, hogy szerencsésen találkozott a Malév vezetőinek befogadókészsége és a SITA magyarországi vezérigazgatójának, Nádor Ferencnek a közreműködése. Nádor korábban a Malév vezérigazgató-helyettese, prágai képviseletének vezetője volt. A szocialista légitársaságok között elsőként vezettük be a Raycheck utaskiszolgálási és súlypontszámítási rendszert. Ennek az egyik operátora lettem én. Négyen voltunk lányok, és volt egy csoportvezetőnk, az azóta már sajnos elhunyt Nagy Laci.

Ha a főépülettel az utcán szemben állunk, akkor bal oldalon volt, illetve azt hiszem még mindig van egy rámpa, ott volt az „E” szárny utcai bejárata. Az első teremben dolgoztak a SITA-s telexes lányok, a következő iroda a SITA-mérnökök szobája volt, utána következett a mi munkahelyünk. Egy üvegajtón léptünk be az első irodába, itt volt három monitor, a printer, a sokkulcsos telefon, egy íróasztal, ebből a helyiségből nyílt a gépterem, ahol a számítógép lelke lakott. Ez a mérnökök birodalma volt, mi nem is nyúlhattunk ott semmihez. A mi birodalmunk az első szoba volt. Huszonnégy órás szolgálat volt természetesen, tourban jártunk dolgozni: tizenkét óra nappal, huszonnégy szabad, tizenkét óra éjszaka, harminchat szabad.

Mi a tanfolyamon, a felkészítésen jó ismerősei lettünk a rendszernek, de a forgalomban dolgozó kollégák eleinte rettenetesen utálták, a rendszert mindenki tanulta, mi is, az operátorok, a jegykezelők, a forgalmisták, a diszpécserek és mellette a SITA-mérnökök is, és ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, szinte minden hiba előjött, ami csak előjöhetett.

Az alapadatokat mi vittük be, utána azok karbantartása volt a feladatunk, a másnapi műsor (menetrend) aktualizálása, illetve magának a rendszernek a felügyelete. A számítógép alkalmas volt rá, hogy különböző üzeneteket generáljon automatikusan – utasokkal, vagy éppen a repülőgép mozgásával kapcsolatos üzeneteket. Ezeket az úgynevezett SITA-címeket is nekünk kellett betáplálni üzenettípusonként és állomásonként, majd folyamatosan karbantartani. A megfelelő formátumban érkező üzeneteket a gép automatikusan feldolgozta, így a mi beavatkozásunk nélkül került fel a járatokra az utaslista, a repülőgépek indulási, érkezési ideje. Ezeknek az üzeneteknek olyan szigorú formai szabályai voltak, hogy már egy pont vagy szóköz is lehetetlenné tette az automatikus feldolgozást.

Az is a feladataink közé tartozott, hogy azokra az állomásokra, ahol nem tudták fogadni a rendszer által generált üzenetet, oda kiküldjük, illetve az onnan bejövő üzeneteket manuálisan betápláljuk a rendszerbe. Ó, hogy mennyiszer emlegettük például Moszkvát, hogy mi a bánatért nem tudnak rendes message-t küldeni! Hogy hányszor szedtük le a keresztvizet szegény moszkvai állomásvezetőről, hogy mi a fenéért nem bírja elérni az ottaniaknál, hogy tegyék már ki a pontot oda, ahova kell! Aztán később megtudtam, hogy ő volt az, aki a legkevesebbet tehetett ott ez ügyben.

Tőlünk szabályosan, formailag korrektül mentek az üzenetek, a diszpécsertoronyban beírták a gurulási időt, a gép automatikusan kiszámolta az előre betáplált adatok alapján a felszállás és az célállomásra érkezés idejét, és egyéb más adatokkal (utaslétszám, különleges megjegyzések) együtt tőlünk függetlenül kiküldte a szükséges címekre. Kivéve a Lufthansát! A német légitársaság képviselője minden járata után lejött hozzánk a gépterembe, és bediktálta a gurulási, felszállási és a repült időt. Ezt sem értettem akkor, csak tudtam, hogy a Lufit külön kezeljük. Később értettem és tudtam meg, hogy ő mindig egyeztetett a kapitánnyal, minden járatot külön aktualizáltak az időjárási viszonyoknak megfelelően, és az MVT telexnek (movement – a repülőgép mozgását jelentő telex) mindig az éppen aktuális időkkel kellett kimenni. Hiába, a német precizitás, és a német repülőterek forgalma!

Ja, és ha már német, akkor a „másik” német, az Interflug. Nekik sok járatuk volt naponta, és hosszú ideig nem értettem, hogy miért kell minden este a másnapi IF járatokra két helyet lefoglalni? Ez volt a mindig a járatokon utazó Stasi-ügynökök helye.

(Folytatjuk)

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!