Mikulás szánkója, vagy repülőgép a hóban?

Zerkowitz István   ·   2012.10.14. 09:00
northwest_cim

Annak idején, mikor az amszterdami új légiforgalmi irányító rendszert, a AAA-t építettük, sokat kellett a Massachusetts állambeli Bostonba repülni. A Raytheon, az amerikai szállító cég a közeli Marlboroughban székelt, és így gyakori vendégek voltunk a Northwest Airlines öreg, de kényelmes DC-10-30-asainak fedélzetén.

Boston csodálatos város és ha más nem, egy séta a Massachusetts Institute of Technology (MIT) kertjében és folyosóin csodálatos élmény. Azokon a folyosókon a mai napig a világ legnagyobb koponyáinak szellemei állnak őrt…

Karácsony felé járt a naptár és Boston igazi téli önmagát adta. Az északi sark felől nyitott kanadai tájon akadály nélkül zúdulhatott a csikorgó hideg New England felé, és a híres, millió színben pompázó őszi levelek még fennmaradt hírmondói dermedt ijedtséggel hullottak a földre, hogy hamarosan fehér hótakaró legyen a szemfedőjük. Szakadt a hó és a hőmérő higanyszála igencsak igyekezett a levelek után. Picire húzta össze magát, és ezt legjobban azok érezték, akik még ebben az ítéletidőben is üzemben tartották a Logan repülőteret. A folyók, csatornák befagytak, úgyhogy már-már veszélybe került a város erőműveinek üzemanyagellátása. Ha valahol tűz ütött ki, a kivonuló tűzoltók csak rövid ideig tudtak vizet fecskendezni, mert perceken belül megfagyott minden, jégszoborrá változtatva a tűzoltóautót, aminek a helyszínen kellett megvárnia, mire újra langyosabbra fordul az idő.

Pirosfarkú Northwest DC-10-esek kellemesen szárazon

De az még messze volt, mikor kimentünk, vagy inkább kicsúszkáltunk a repülőtérre, remélve, hogy az amszterdami járatot nem törlik. Nem volt könnyű helyet kapnunk erre a gépre sem, hiszen mindenki igyekezett hazafelé. Ismeritek a dalt: I will be home for Christmas. Igen, mindannyian reméltük, hogy gyertyagyújtásra otthon leszünk…

Az amszterdami járat gépe Minneapolisból érkezett, és mikor odaértünk a beszálló kapuhoz, már ott vacogott, vörös színű függőleges vezérsíkján a rátapadó hótól fehér foltokkal, mintha valami bőrbetegségben szenvedett volna. A gép körül a transzatlanti indulás előtti szokásos sürgés-forgás, bár még az épület magasságából is érzékelhető volt, hogy a vastag pufajkába öltözött kiszolgáló személyzet mozgása azért nem annyira sima, mint egy langyos októberi délutánon.

Végignézve az ismerős helyszínen, feltűnt valami. Az egyes hajtóműgondola paneljai nyitva voltak, és egy csoport szerelő vette körül az így ritkán látott belsőséget. Mivel nem tételeztem fel, hogy csak melegszenek a nemrég érkezett gép hajtóműve körül, egy kicsit aggódni kezdtem. Szinte láttam magam előtt az előző járat fedélzeti mérnökét, amint a légitársaság lég/föld adatkapcsolatán át bejelentette, hogy valami baj van az egyessel… A szerelők is boldogok lehettek, hiszen ilyen időben a legelhivatottabb szakember sem kívánkozik az előtérre, ha csak nem nagyon muszáj.

Most pedig muszáj volt, nagyon, mert a gép tele van oda-vissza, és ezt egyetlen légitársaság sem szívesen adná át másnak, főleg nem műszaki okok miatt. Közben a kezdeti szállingózó hó átváltott szakadásba, és már szinte a gép vezérsíkjáig sem lehetett ellátni… A szerelők gyorsan lecsukták a paneleket és sietős léptekkel eltűntek az épület irányába. Nem sokkal később a hangosbemondó közölte, hogy műszaki okok miatt egyelőre meg nem határozott idejű késésre kell számítani. Este 10 óra körül járt akkor az idő.

Jégtelenítés: itt elég a szárnyát, farkát kezelni a gépnek...

Teltek a percek, a nagy DC-10 egyre szomorúban álldogált a helyén… Amint kicsit alábbhagyott a hóesés, a hajtóművet megint megszállták a szerelők, sőt, egyszer be is indították. Mindeközben megérkezett egy jégtelenítő autó is, ami aztán ott is maradt végig, és negyedóránként, húszpercenként meglocsolta a pirosfarkút, aki ezek után immár gőzölögve várta, hogy történjen már valami.

Hajnali kettő felé aztán elhangzott a varázsszó: beszállás. Mondanom sem kell, addigra már senkinek nem volt kedve sorok szerint rendezni az utasokat; ki milyen gyorsan hallotta meg, hogy indulunk, olyan sorrendben törtetett a fedélzetre. Nem tudom, ez tényleg így volt-e, de valahogy az volt az érzésem, hogy a szervezetlen beszállás gyorsabban zajlott le, mint a szokásos vezényelt aktus.

A World Business Class a DC-10-esen is elöl volt, és most tényleg hálát adtunk annak az előrelátó főnöknek, aki a AAA rendszer költségvetését úgy tervezte, hogy az utazások Amerikába business osztályon történhettek… Befészkeltem magam az ülésbe és már aludtam is…

… aztán furcsa hangokra ébredtem. Fémes kattogás, lökdösés hangjai voltak ezek, és az egész mintha a gép alól jött volna. A törzs meg-megremegett… Kinéztem az ablakon és még mindig az állóhelyen voltunk, kint szakadt megint a hó, es most már hallottam a vontató nagy dízelmotorjának morgását is. Dühödten próbálta a gépet mozgásba hozni, de az meg sem mozdult. Azaz a vonórúd meg-meglökte az orrfutó szárát de a vontató kerekei egyszerűen kipörögtek, és a DC-10-es csökönyösen mozdulatlan maradt.

Mint kiderült, az ismételt jégtelenítés és a rendkívüli hideg miatt a futóművek egyszerűen odafagytak a betonhoz. A jégtelenítő folyadék nem mindentudó, és a földre folyva nem sokkal különbözött a tűzoltó autókat is immobilizáló víztől. A DC-10 a legjobb úton haladt, hogy ő legyen minden idők legnagyobb jégszobra…

Amikor Boston Logan még a Télapó rénszanvas szánjának sincs nyitva

A dolog azért is kezdett sürgős lenni, mert az egyre intenzívebb hóesésben a pályákat már lehetetlen volt takarítani, és ha a hó vastagsága elér egy bizonyos szintet, a felszálláshoz szükséges pályahossz messze túlnyúlik a rendelkezésre álló pálya hosszánál, és akkor bizony nem megyünk sehova, akár karácsony van, akár nem.

A jégtelenítő autó most a futóműveket vette célba. Bár mi belülről csak azt láttuk, hogy minden ablak előtt sűrű köd gomolyog, el tudtam képzelni, milyen látvány lehetett a DC-10-es, amint egyhelyben állva is felhőkkel veszi magát körül, mintha türelmetlenségében a földre hívta volna sokezer útjának égi társait. Aztán még egy pár lökés, és a gép kiszabadult, gurultunk hátrafelé a szakadó hóesésben.

Azt hiszem, ilyen gyorsan DC-10-es még nem indította be a három hajtóművét, mint tette ez a Northwest gép, és már mentünk is, amint a traktor biztonságos távolságra ért az épület felöli oldalon. A szokásos búcsúzó karlendítés nem maradt el, bár a szerelő arcán azt láttam, hogy nem igazán irigyel minket.

Az éjszaka sötétjét nagyrészt elzavarta a hótakaró, de a gurulóút szegélyfényeit csak itt-ott lehetett látni, mert a havat kergető szél, bosszankodva az akadályokon, szépen betakargatta legtöbbjüket, hóval töltve fel még a csinos kis szoknyácskák alatti részeket is.

Az egyik utaskísérő a fedélzeti telefonnal a kezében a bal oldali első ajtó kis kerek ablakánál állt és onnan figyelte a szárnyvéget, a gépet vezető pilótának jelezve a kanyarokban, hogy még mennyi távolság van a gurulóút széléig. Bár ezt a kabinban nem lehetett hallani, de el tudtam képzelni, ahogy az öreg gép gumicsizmái ropogva taposták a havat, amint közeledtünk a pályához. Nem, most igazán nem volt szabad hibázni a kormányzással…

Magas hóban felszállni... mondjuk így, nem egyszerű

Szerintem a hó vastagságát már megbecsülni sem lehetett, hiszen előttünk nem járt senki, ha csak a rénszarvasos öregúr nem, de mint tudjuk, az ő felszállási paraméterei azért kicsit eltérnek egy teljes terheléssel induló DC-10-esétől. Megálltunk a pálya végén, felszálló teljesítmény a hajtóművekre, és mikor már a befékezett kerek szinte szánná válva kezdtek volna csúszni, kiengedték a féket és gurulni kezdtünk.

Azért mondom, hogy gurulni és nem nekifutni, mert a gyorsulás messze elmaradt a szokásostól, és a pálya olyan lassan vánszorgott visszafelé, hogy szinte kezdtük biztosra venni, ma éjjel még fürdünk a Boston előtti öbölben.

Aztán ahogy a pálya szegélyfényei egyszer csak pirosra váltottak, megszűnt a futóművek hangja, a mozgás simává vált, de egyúttal háromdimenzióssá, amint alánk szaladt a fekete víztükör. Repültünk! Éppen hogy, de repültünk.

Lapos szögben gyorsított a gép tovább, de most már, hogy nem kellett azon gondolkodnia, mi is ő valójában: szán vagy repülőgép: saját jól ismert közegében magabiztosan fordult észak felé.

A tél azért ma is hozhat meglepetéseket, például hatalmas havazásokat

A levegő sem sokáig visongott a futóművek körül, és hallottuk, amint a sokat szenvedett orrfutó egy dobbanással pihenni tér.

Mielőtt újra elaludtam volna, még az jutott eszembe, hogy vajon az orrfutó Amszterdamban hajlandó lesz-e kijönni… De az még majd hét órányira volt, így nem foglalkoztam vele tovább.

Más érdemleges esemény aztán nem is történt. Amszterdamban a szokásos eső várt, hónak nyoma nem volt, és mikor begurultunk az állóhelyre, szinte nem tudtuk elképzelni, milyen is volt az az előző havas éjszaka.

Belegondolva a dologba, lehet, hogy a rénszarvasok mégiscsak belesegítettek a felszállásba?

Kapcsolódó hírek

Blog Utasellátó

Tapasztalat vagy intuíció?

iho   ·   2022.08.08. 16:40

A sportfogadás milliókat vonz, mégpedig ellenállhatatlan erővel. Ez nyilván nem meglepő, mert a sport önmagában kedvelt, miközben ha mindez egy kis fűszerrel tovább bolondítható, akkor minden adott a jó szórakozáshoz!