Nő a kamion vezetőfülkéjében

Harminc éve háziorvos a Pakshoz közeli községben, Bölcskén Szabó Katalin. Kamionozni valamivel több mint két éve kezdett el ugyanitt, egy fuvarozással foglalkozó vállalkozásnál hivatalosan, de nem keresetkiegészítésként, hanem kikapcsolódásként.

Hogy furcsa hobbija miatt csodabogárnak nézik-e, nem tudja, de mint mondja: ha úgy volna, az sem zavarná. Műszaki érdeklődése igen régi keletű.

– Én kislánykoromban sem babáztam soha. Amikor kisgyerek voltam, eleinte magánembernek még nem lehetett saját autója. Erre 1959-ben nyílt lehetőség. Akkor apám már ott ült a Röppentyű utcában egy kis hokedlin, hogy az első kiselejtezett taxikból vegyen egyet. Akkoriban szerelők nem nagyon voltak, apu szerelgette mindig a saját autóját. Fia nem lévén, mert egyke vagyok, én lábatlankodtam mindig körülötte. Nagyon szerettem mindig nyakig olajos lenni – idézi fel nevetve. – Eleinte saját személykocsijaimat is szerelgettem. A Dáciámat számtalanszor javítottam, a Trabanton itthon cseréltünk hengerfejtömítést.

A kérdésre, hogy férjével-e, elárulja: tapasztalatai szerint a férfiak nem tudják hosszú távon elviselni, hogy ő hordja a nadrágot, így már hosszú ideje egyedül van, de jól érzi magát, nem magányos.

– Engem a nagyautók mindig vonzottak. Az IFA-sofőröket fűztem, amikor a tsz-ben üzemorvos voltam, hogy vigyenek el egy körre, hadd próbáljam meg. De soha nem jött ki a lépés – jegyzi meg.

A gimnáziumban, az osztálykiránduláson a Roburt "kunyerálta el" a sofőrtől, Kubában – ahol turistaként járt – egy tizenkét méteres buszt. Arra azonban, hogy komolyabb terveket szőjön, nem volt lehetősége: amikor a gyerekek még kicsik voltak, elég volt a családot összeegyeztetni a munkával. Három éve azonban kamionosok kerültek az ismeretségi körébe, és az egyikük megengedte a hőn áhított próbautat egy negyven tonnás monstrummal.

– Múlhatatlan lett a szerelem – eleveníti fel kacagva. Majd ugyanilyen jó hangulatban meséli el a jogosítvány megszerzésének történetét, amely azzal kezdődött, hogy az autósiskola vezetőjétől megkérdezte, van-e felső korhatára a jogosítványszerzésnek. Kiderült, hogy nincs, és azt is tisztázták, hogy nem szeretne és ideje sincs arra, hogy beüljön a padba a "gyerekek" közé. Fél évvel később pedig már a kezébe is vette a belföldi és nemzetközi árufuvarozói passzust, majd 2010 tavaszán kiváltotta a tachográf kártyát is.

Gyermekei – egy lánya és két fia van – természetesen tudták, hogy édesanyjuk műszaki érdeklődésű, és különösen vonzódik a gépmonstrumok iránt, de azzal még őket is sikerült meglepnie, amikor eléjük tette a jogosítványt.

Tomolik János, egy helyi fuvarozással foglalkozó cég vezetője is meglepődött, bár próbálta leplezni, amikor a cég üzemorvosa – merthogy Szabó Katalin addig ebben a minőségben dolgozott náluk –, azt kérte, hogy gyakorolhasson.

A doktornő nem titkolja, nagyon hálás, hogy nullkilométeres sofőrként lehetőséget kapott, és azért is, hogy a kollégák türelmesen viselték gyakorlatlanságát. Mostanáig 20-30 ezer kilométert tett meg, ebben több külföldi út is van. Szabadidejében, azaz szombatonként – ha nem ügyel – és szabadsága alatt olyan esetekben segít, amikor a szigorú időbeosztás miatt megállásra kényszerül egy-egy autó.

– Ha letelik a fiúknak a vezetési idő, ott ragadnak Hegyeshalomnál, Pozsonyban, én felmegyek kocsival, a nagy autót hazahozom. Vagy segítek annak, aki kifelé megy, a határig én vezetek, így neki nem telik a vezetési ideje – magyarázza.

Hátrányát nem érzi annak, hogy nőként fuvaroz, de kerékcseréhez például nem fogna egy kamionon, mert fizikailag egyszerűen képtelen lenne rá. Szerinte vezetéstechnikailag még könnyebb egy kamion vezetni, mint egy személyautót.

– Nálunk automata Volvók vannak, van tempomat... Persze a tömege és a mérete más, amit be kell kalkulálni. Tolatáskor látom a tükörben, de a hogy tizenhat méterrel a hátam mögött merre és mennyit megy, ha elfordítom a kormányt, ahhoz kell érzék és gyakorlat – sorolja.

Véleménye szerint nem olyan különleges, hogy nőként kamiont vezet, elvégre vannak nők a sofőrök között. Még náluk a faluban is van egy hivatásos. A férfi kollégák elfogadják, eddigi útjain csak jó tapasztalatokat szerzett. Úgy látja, a kamionos társadalom - különösen igaz ez a magyarokra - összetartóbb, mint az orvosoké.

Azt, hogy orvos, nem szokta nagydobra verni, egyébként sem tartja magát többre emiatt senkinél. Kollégái persze nem szokták kihagyni a poént, és gyakran úgy mutatják be, hogy „ő az üzemorvosunk”, ami némi meglepetést és kétkedést szokott kiváltani. Számára azonban nem ez számít, hanem az, hogy az ott végzett munkája alapján ismerjék el.

– Baleset miatt le kellett térnünk a német autópályáról, bementünk egy kis városkába. Kiderült, hogy Augsburgban vagyunk. Csodálatos belvárosa van, iszonyú keskeny utcákkal, ráadásul azt, amelyen hajtottunk, éppen átépítették. Egyik oldalon útlezárás, a másikon szembe jött egy busz. Nem szégyellem, megálltam. A busz úgy ment el mellettem, hogy a tükreink egymás fölött fértek el. A társam annyit mondott: ez egy vizsgagyakorlatnak is elment volna – mesél el egy történetet élményei közül.

Annak ellenére, hogy ilyen helyzetekkel is meg kell birkóznia, Szabó Katalin élvezi a kamionos életet és a vezetést is.

– Eszméletlen érzés, amikor a negyven tonna megmozdul alattam. Imádom! – szögezi le nevetve.

A terveit firtató kérdésre töretlen vidámsággal azt válaszolja, hogy néhány évet szeretne még dolgozni, azután nyugdíjba menni. A kamionozást pedig egészen addig kívánja folytatni, amíg arra alkalmas lesz, amíg érzékszervei nem akadályozzák a biztonságos vezetésben.

– Senki sem él egy nappal tovább, ha szomorkodik. Ezt szoktam mondani a betegeimnek is – árulja el végezetül életfilozófiáját is.