Űrhajósok vagy Úrhajósok...

Ki az igazi asztronauta, kozmonauta, tajkonauta? Az FAA új szabálya: azért lehessen az űrugrások turistáit is megtisztelni valamilyen címmel.

Az elmúlt hetek két, nagy visszhangot kiváltó kísérlete kapcsán mind a a repüléseket végrehajtó magáncégek, mind azok főnökei – Richard Branson és a Virgin Galactic, Jeff Bezos és a Blue Origin – úgy emlegették az utasokat, mint asztronauták. És közben végig kísérte a nagy kommunikációs hullámokat egy nem is olyan apró kétely, vagyis, hogy lehet-e az ilyen repülések részeseit valóban űrhajósoknak tekinteni.

Amint ezt az iho-hu is jelezte mind a SpaceShipTwo, mind a NewShepard repülésekor, a kérdés ott kezdődik, hogy mit tekintünk már űrnek, mi a világűr alsó határa. Ennek kétféle meghatározása létezik, az amerikai szisztéma szerint ez a magasság 80 kilométer, a nemzetközileg is elfogadott Kármán-vonal viszont száz kilométert jelent, és a rekordokat hitelesítő Nemzetközi Repülő Szövetség, az FAI is ezt tartja érvényesnek.

A VSS Unity rakétameghajtású szárnyas szerkezet, fedélzetén mások mellett magával Bransonnal, 86 kilométerre jutott, miután 14 kilométeren levált a hordozógépről és önálló emelkedésbe kezdett. Az amerikai besorolás szerint tehát a fedélzeten lévők feljutottak az űrbe.

A Blue Origin, amely „rendes” rakétaként függőlegesen indult, majd nagy magasságban az űrhajó levált és ballisztikus pályán érte el a csúcsmagasságot, végül megint csak az űrhajók szokásos módján, hőpajzs védelmében zuhanva a légkörbe, aztán ejtőernyőkkel ereszkedve ért földet, a repülése során 107 kilométer körüli maximális magasságot ért el, vagyis valóban a Kármán-vonal fölé emelkedett.

A Unity tehát az amerikai, a NewShepard pedig az amerikai és a nemzetközi meghatározás szerint is az űrben járt. Vagyis mindkét esetben a kommunikátorok és a cégfőnökök joggal érezhették, hogy kijár utasaik és a maguk számára is az űrhajós minősítés.

Mindeközben csendesen, de határozottan lehetett érzékelni az eddig az űrben járt amerikai, orosz, kínai és más nemzetiségű űrhajósok immár több, mint hatszáz főnyi tábora felől valamiféle csendes rosszallást a magáncégek hangzatos kommunikációja miatt. Bár voltak – mondjuk így – többféleképp értelmezhető megszólalások is, a jelenkor talán legnépszerűbb asztronautája, Chris Hadfield például mindkét repülés során felkért kommentátora volt egyfelől Bransonéknak, Bezosék repülésekor pedig a CNN-nek, és mindkét alkalommal lelkesen üdvözölte az űrugrásokat, amelyek révén sokkal több ember jut, ha csak percekre is, az úrutazás élményéhez, és ezzel változik magának az űrhajózásnak a megítélése is. De ugyanez a jeles asztronauta néhány évvel ezelőtt még kissé lekicsinylően valahogy úgy nyilatkozott, hogy ezek nem igazi űrutazások, hanem csak „fel-le repülések”.

Hadfield akkori szövege mögött pedig a profi űrtársadalom többségének a véleménye érezhető, miszerint az az űrhajós – asztronauta, kozmonauta, taikonauta – aki legalább egyszer meg is kerülte a földet. A Nemzetközi Űrhajós Szövetség meghatározása szerint pedig űrhajós az, aki legalább száz kilométer magasan, legalább 28800 kilométeres óránkénti sebességgel utazott, utóbbi egyébként a földkörüli pályán mozgó űreszközök sebessége, az első kozmikus sebesség.

Az amerikai Szövetségi Légügyi Hivatal is érzékelhette, hogy milyen feszültség keletkezett az ügyben, és végül előállt a maga meghatározásával. Ami gyaníthatóan szinte mindenkit meglepett, különösen azokat, akik részesei voltak az űrugrásoknak. Az FAA tehát azt mondta: az űrhajós jelvény viselésére az jogosult, aki a kereskedelmi űrrepülések során „olyan aktivitást mutatott” a repülése során, amely lényeges volt a biztonság szempontjából, illetve „hozzájárult az emberi űrrepülés biztonságához”. Az elsőre kissé fura megfogalmazás tehát gyakorlatilag ahhoz köti az asztronauta címet, hogy az illető valamiféleképp tevékenyen is legyen részese a repülésnek.

Ez a definíció azt jelenti, hogy a Blue Origin révén repült négy személy, köztük maga Bezos sem tekinthető asztronautának, mert semmi más dolguk nem volt, mint beülni az úrhajóba, aztán néhány percet eufórikus hangulatban lebegéssel tölteni, amíg a szerkezet ismét süllyedni nem kezdett.

A Virgin Galactic esetében összetettebb a kérdés, ugyanis a VSS Unity fedélzetén lévő hat személy közül négy szintén nem tett mást, mint élvezte az egészet, viszont elől ott volt két pilóta, akik a leválástól a landolásig effektíve vezették a gépet. Ezek szerint ők űrhajósok, még akkor is, ha nem kerülték meg a földet, és nem emelkedtek a Kármán vonal fölé. Ráadásul a másik négy személy is személyzetként volt nyilvántartva, akiknek feladatuk volt megfigyelni különböző dolgokat, a kabin funkcionalitását, a szerkezet működését. De az is biztos, hogy később, amikor már nem a cég vezető alkalmazottai, hanem fizető utasok lesznek a gépen, nekik már nem lesz más funkciójuk, mint élvezni az egészet a pénzükért.

Viszont az FAA úgy látszik mégiscsak valamiféleképp honorálni akarja azokat is, akik ezeknek a repüléseknek nem voltak és nem is lesznek aktív végrehajtói: hatóság megalakította a „tiszteletbeli űrhajós” kategóriát, azok számára, akik az eredeti asztronauta feltételek „nem mindegyikének” tettek eleget.

A kecske és a káposzta tipikus esete, vagy mondjuk így, a bölcs kompromisszumoké: az „igazi” űrhajósok továbbra is fenntarthatják maguknak azt a címet, amiért éveken át tanultak és dolgoztak, amiért olykor hónapokat töltenek az úrállomáson, akik igazi helyzeteket oldanak meg és igazi veszélyekkel néznek szembe. És közben azok is kapnak valamiféle űrhajós minősítést, akiknek csak néhány perc adatik meg életre szóló élményként, és az is a megfelelő összegek lefizetése után.