Variációk egy témára

Amikor már kellő számú kéttengelyes mellékvonali kocsit állítottam elő, adódott az újabb probléma: a megmintázni szánt hatvanas években a vonatokba általában besoroztak egy poggyászkocsit. Sokat töprengtem, hogy melyiket csináljam meg a két leggyakoribbnak tűnő típusból: a Dh-t vagy a Dnz-t? Végül az utóbbi mellett döntöttem. Az alap a német egységkocsi egy régebbi változata volt, ahol a feliratok dombornyomottak voltak.

A kocsiszekrény kialakítása önmagában hasonlít a korábban ismertetettekhez, ezért először azon kezdtem agyalni, mit is kezdjek az eltérő tengelytávval. Ha meghagyom az ajtós végén a futóművet és a levágott részre ehhez képest szimmetrikusan helyezem föl az újat, akkor az elég furcsán néz ki. Ezek után kimondtam magamnak a verdiktet: nincs más hátra, mint előre! Át kell helyezni a meglévő csapágyazást. Na igen, de a rugó nem fér el a lépcsőtől. Ekkor jött az isteni szikra: le kell vágni a lépcsőt, és újat kell csinálni a rugó elé. Így is lett: mind a fémet, mind a műanyagot el kellett távolítani. Az áthelyezett csapágyakat természetesen az igazi arányának megfelelően osztottam ki. A gyárilag meghajtott lemezeknek egy fúró- és egy kis kézi barkács marógép (kb. 3500 forint értékű) segítségével kialakítottam az áttörést és a fészket az alvázban.

Ezek után álltam neki a kocsiszekrény átalakításának. A szükségtelen kiálló részek lereszelése, lecsiszolása után jött az ajtók, ablakok jelölése. Az új nyílások széleinél először fúróval lyukakat készítettem, majd ezeket schnitzerrel összenyitottam, végül egyenes széleket reszeltem, persze állandó méretkövetés mellett.

A meglevő ablakokat 1,5 milliméteres polisztirol lemezdarabokkal tömtem be vagy keskenyítettem le. Mivel a műanyagragasztó nem adott kellő szilárdságot, ezért a „protéziseket” több helyen hátulról egy másik lemezdarabbal meg kellett támogatni. A begyógyított ablakokat több rétegben kell gittelni, csiszolni, hogy a helye minél kevésbé látsszon. Ennél a műveletnél célszerű egy kopott (de lehetőleg nem csorba) zsilettpengét használni. Megnehezíti még a műveletet az ablakok alatti merevítőborda jelenléte. Persze az sem ördögtől való, ha ezt korábban lecsiszoljuk, majd utólag pótoljuk, mert így az ablakok helyeit talán szebben lehet eltüntetni.

A nagyméretű ajtót célszerű egy vékonyabb (0,5-ös) lemezből kivágni és a helyére illeszteni, mivel a tolóajtó raktérbe történő elhúzhatóságát így tudjuk imitálni a legjobban. A kocsivég szintén 1,5 milliméteres polisztirol lemezből készült, ezt pontosan beragasztva, gittelve, csiszolva kapunk olyan felületet, amin nem (nagyon) látszik az illesztés. (Csak megjegyzésképpen: ezekre a lemezdarabkákra egy fillért sem költöttem, hanem kerestem a neten egy olyan üzemet, ahol ilyen anyagokkal foglalkoznak, és a többféle vastagságú hulladékból kértem.) A kocsi feljárós végét egyszerű volt kialakítani, mert csak gittelni és csiszolni kellett – nem lévén átjáró az eredeti kocsin sem.

Az újonnan kialakított kocsivégeken hiányzik a merevítőborda, amit két réteg öntapadós fólia felragasztásával pótoltam. A raktérajtó fogantyúja foltmaratással készült, a kilincs és a zárcímer 0,4-es félkemény drótból és 0,1-es rézlemezből. Ennek kialakítására azt a technikát találtam ki, hogy a rézlemezt többszöri, árral való megkarcolása után könnyű vágni a svájci bicska ollójával. Ily módon könnyű megalkotni a 0,6x1,5 mm-es zárcímert, amit (enyhe polírozás utáni) pontozás után fel lehet ragasztani a helyére, és 0,4-es fúróval meg lehet lyukasztani.

A lépcsők szintén 0,5-ös polisztirollemezből készültek. Pontosabban: a kis lépcsők egymáshoz képesti eltolásához valami korábbi barkácsolásnál megmaradt „z” alakú „szemetet” használtam fel. A középső lépcsőfokot a rugóhoz ragasztottam, a legfelsőt pedig (festés után) a kocsiszekrényhez, az ajtó alá. Az akkuláda egy régi Schicht kocsié volt, de vigyázat, ide a kisebb méretűt kell használni. Ha már lúd, legyen kövér, így kellett valami kocsibelsőt is alkotni. Ez egy normál „bútorzat” WC-jéből, Zzemoki Bhv belső térelválasztójából, és egy átalakított büfékocsibelső feleslegessé vált asztalaiból készült. A ragasztás után ecsettel kapta meg a színezést. Erre sok energiát nem fordítottam, mert csak korlátozottan látható. A WC kifolyócsöve egy valamiféle gyári darab volt, de könnyen elkészíthető a junior kocsiéból: fúrógépbe befogva egyszerűen ki lehet a formát esztergálni.

A kocsiszekrény természetesen kapott egy alapozást, majd erre került a „majdnem fekete” zöld. A festés után természetesen a matricázás jön. Szerencsére a járműalbum képén elég jól láthatók a feliratok. Ha elkészültünk a lakkozással is, helyükre kerülnek a kapaszkodók, és a külön elkészíttetett ablakok is.

Végül hadd említsem meg azoknak a neveit, akiknek szép munkái, illetve egyéb segítsége hozzájárultak a kocsi elkészüléséhez: Szabados Roland matricái, Jakó Ádám fotómaratott fogantyúja, Bedőcs Tamás ablakai, Lossonczy Miklós és Czéh György fotói.