Búcsú a cukorbombázótól – elhunyt Halvorsen ezredes

Berlini blokád, éhes gyerekek Tempelhofnál: mozgalom lett az édességek és zsebkendők beszerzése és tömeges célba juttatása...

„Cukorbombázó”, „csokoládé-pilóta”, „szárnyas kaja nagybácsi” – így is emlegették azt a pilótát, akinek sokan a nevét sem tudták, csak azt, hogy milyen különös, mondhatni szívmelengető epizód kötődik hozzá a második világháború utáni, immár minden ízében hidegháborús eseménysorozatban, amit berlini blokád néven emlegetünk.

A négy megszállási övezetre osztott Berlinnek azokat a zónáit, amelyeket az amerikai, angol és francia hadsereg ellenőrzött, a szovjet erők 1948. június 24-én elvágták a külvilágtól. Lezárták a korábbi megállapodás szerint rögzített országúti, vízi és vasúti folyosókat Nyugat-Németország és Nyugat-Berlin között, és mindeközben kelet felől sem engedtek át semmit, például az erőművek áramát, mindezzel túszul ejtették – no nem annyira a nyugati megszálló erőket, mint sokkal inkább Nyugat-Berlin lakosságát.

Ahogy korábbi visszaemlékezésünkben írtuk, a csapatokat valahogy még el lehetett látni a levegőből, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ha az angolok, amerikaiak és franciák nem akarják a háborútól épp eleget szenvedett berliniek százezreinek halálát, akkor át kell engedniük a nyugati övezeteket a szovjeteknek.

A szövetségesek válasza az a döntés volt, hogy Nyugat-Berlint a levegőből kell életben tartani. Június 26-án szállt le az első élelmiszert szállító C-47-es, a DC-3-as katonai szállító változata Tempelhof repülőtéren. És amit a szovjetek lehetetlennek tartottak volna: a C-47-esek, a négymotoros Douglas C-54-esek, a brit Lancasterek, Halifaxek, Yorkok és Hastingsok, sőt, a berlini tavakon landoló Sunderland hidroplánok segítségével, jól szervezett légifolyosókon vitték a gépek az élelmiszeren túl például a szenet, a gyógyszert és az életben maradáshoz szükséges minden más rakományt Nyugat-Németország felől, éjjel nappal, jó és rossz időben, a szovjetek időnkénti zavaró repülései ellenére,  

A fogadó repterek Tempelhof, Gatow majd a franciák területén Tegel voltak, megszervezték a berliniek részvételével a gyors kirakodást és a gépek és személyzetek naponta több fordulót is repülhettek Frankfurt Rhein-Main, Wiesbaden, Celle és Fassberg felől. A légihíd 15 hónapig működött, Nyugat-Berlin életben maradt.

Tempelhof: a személyzetek számára különlegesen nehézzé tette a feladatot, hogy a repteret már akkor elérte a légikikötők végzete, alaposan körbeépítették, a pilóták pedig azt láthatták, hogy a romos épületekről és környékükről gyerekek százai figyelik, ahogy a gépek hárompercenként alacsonyan közelítik a rövid pályát. Jó szórakozás volt nekik, miközben sanyarú körülmények között éltek, olyasmi, mint hogy édesség, csoki a legritkábban jutott az asztalra. Viszont a beérkező pilóták rendszeresen vittek finomabb falatokat, csokoládét akár a saját ellátmányukból, és adták át azoknak a berlinieknek, akik a gépek kirakodását végezték a reptereken.

Egy C-54-esen repülő amerikai tisztnek azonban eszébe jutott valami a küszön környékén kószáló gyerekek láttán. Gail S. Halvorsen, a Salt Lake Cityből származó 28 éves repülőtiszt gépét leszállás után javítani kellett, ekkor ment oda a kerítésnél lévő gyerekcsapathoz, de szégyellte, hogy csak némi rágógumi volt nála, amit az éhes kölyköknek adhatott, akik közül egyébként többen angolul szóltak hozzá a kerítésen át.

Visszatérve vásárolt a bázis boltjában édességeket és zsebkendőket vett, amikből apró ejtőernyőket fabrikált, és legközelebb leszállás előtt kinyitotta az ablakot és kidobta a „szállítmányt”. Példáját először saját személyzete követte, de a gyerekek egyre csak gyűltek a reptér peremén, a mozgalom pedig a pilóták körében gyorsan terjedt. Halvorsen aggódott amiért már a korabeli sajtó is hírt adott a különös akcióról, vajon a felettesei hogyan fogadják, amire senkitől nem kért engedélyt. Büntetés helyett azonban bíztatást kapott, sőt, arra is külön adakozó mozgalom indult, hogy a személyzetek mennél több édességet és zsebkendőt vihessenek magukkal. Az éhes kölykök a légihíd alatt 250 ezer adag finomságot kaptak a levegőből.

A „szárnyas kaja” hadművelet mély nyomot hagyott a berliniekben, és megerősítette, amit a légihíd maga elért, hogy az odaszorult kétmillió nyugat-berlini német, illetve Nyugat-Németország lakossága barátként kezelje a szövetséges megszállókat. Halvorsen a légihíd után egyetemi diplomát szerzett, majd tovább szolgált a légierőben különböző beosztásokban, sokszorosan kitüntetett ezredesként, 8000 repült órával ment nyugdíjba 1974-ben. Három évvel ezelőtt még ünnepelt vendége lehetett Wiesbadenben a légihíd emlékére szervezett repülőtalálkozóknak, ahová stílszerűen T-6-osok kísérte Dakotával érkezett. Néhány napja 101 évesen halt meg, de megérhette: úgy vált legendává katonai pilótaként, hogy csak csokoládéval bombázott.