Feldobódva

Megmondom, mit csinálj: Nyisd nagyra a szád. Vedd elő a mutatóujjadat, és told le mélyen a torkodra, tartsd ott, amíg emésztőrendszered FULL REVERSE módba nem vált. Gratulálok! Máris tudod, milyen érzés egy vadászgépen repülni. Ezt onnan tudom, hogy múltkor felszállhattam egy vadászgéppel, a légierő F–16-osával, amely rendkívül erős hajtóművel, fejlett elektronikával és korlátlan műrepülőképességgel rendelkezett, na meg — hála Istennek— hányózacskóval is.

Italokat nem szolgáltak fel.

Úgy kerültem bele az egészbe, hogy eljutottam egy bankettre, amelyet a személyzet részére rendeztek az Amerikai Légierő homesteadi tartalékos légibázisán. A bázis csak lassan épült újjá, miután az Andrew hurrikán nagy részét átfújta egy másik dimenzióba. Az egyik szervező embernek jutott eszébe, hogy én biztos szívesen beülnék egy F–16-osba, aztán valamelyik barátságos vadászrepülő a 93-as vadászszázadból meg is győzött (a banketten szolgáltak fel italokat is), hogy ez milyen vicces lenne. Értékes tanács: soha ne tételezd fel, hogy te és egy vadászpilóta ugyanazt értitek „vicces”  alatt. A vadászpilóta nem egy normális lény. A vadászpilóta az a lény, aki gyerekkorában csak elengedett kormánnyal szeretett biciklizni. Lehet, hogy te is tudtál ilyet, vadászpilótád viszont fent, a háztetőn csinálta. Az a tény, hogy eme pilóták időközben felnőttek, egy csomó kiképzést kaptak, és a kormány multimillió dolláros repülőgépeket bízott rájuk, nem változtat azon a tényen, hogy még most is — és ezt tisztelettel mondom — teljesen eszementek.

Igen bátornak éreztem magam, amikor a homesteadi tartalékos légibázisra értem, hogy megkapjam a repülés előtti oktatást. A barátságos földi személyzet repülőruhát hozott nekem: mialatt az öltözőben felhúztam, felfigyeltem rá, hogy minden piszoár fölé egy kis aranytáblácskát tettek, valami ilyen szöveggel: „... (név) tábornok itt könnyített magán 1989. szeptember 9-én”. Aztán hasonló táblákat vettem észre a mosdókagylók fölött is. Végül a mosógépen is találtam egyet, amire az volt írva, hogy „a teljes 906-os taktikai harci kötelék itt könnyített magán 1991. március 8-án”. Vadászpilóta-humor... És én bíztam ezekben a srácokban.

Következett a vészhelyzeti tréning, amikor azt mondták el, hogy kell kiugrani a repülőgépből, ha valami félresikerül (bár ilyen biztos nem fog történni, biztosítottak róla). Hogy kell kiugrani? Nagyon-nagyon gyorsan. Az ülésed alatt ott van egy kicsi, de nagyon hatásos rakéta, ami 300 méterre fellő, ha meghúzod a lábad között a sárga fogantyút, de ezt csak akkor szabad csinálni, ha a pilóta kiabál, hogy „húzd meg! húzd meg! húzd meg!” – háromszor kell, hogy ordítsa –, és jól teszed, ha határozottan hátrahajtod a fejed, mielőtt megrántod a fogantyút, ha csak nem akarod, hogy a térdkalácsaid tökéletesen beékelődjenek a szemgödreidbe, ami azért volna rossz, mert utána a szemeiddel kell megnézned, hogy kinyílt-e az ejtőernyőd, és ha nem, akkor a másik sárga izét kell meghúznod itt meg itt, és ha netán víz fölött zuhansz, akkor még a mentőmellényt felfújó két vörös gombot is meg kell rántani, de előtte még meg kell szabadulnod az oxigénmaszktól, amit úgy érhetsz el, ha kifelé nyomod azt a két fémlapocskát, miközben a maszkot eltolod magadtól... és így tovább órákon át. Szóval ahhoz, hogy egy vadászgépet szabályosan elhagyj, többet kell tudni, mint az orvosi egyetemen.

A vészhelyzetoktatás után a pilóta, Derek Rydholm őrnagy repülés előtti felkészítést tartott nekem, ahol egy iskolai táblára a szivaccsal rajzolta fel (kréta nem volt) azokat a manővereket, amiket majd csinálni fogunk.

– Valahogy így fogjuk szimulálni a támadást – mondta, miközben a törlővel gyors kis íveket rajzolt. – Fogunk némi g-terhelést is érezni.

Most már biztosan tudom: alighogy kijöttünk az eligazító szobából, a szivacs eldobta magát.

Lényegében egész jól indult az első F–16-os repülésem. Derek mögött ültem a kétszemélyes pilótakabinban, ideges voltam, de fizikai kényelmetlenségem elenyésző volt. Aztán felszálltunk. Utánégetővel szálltunk fel. Olyannak tűnt, mint a csillagok háborújában, amikor fénysebességre gyorsulnak. Aztán hihetetlenül gyors, kemény jobbfordulót csináltunk, amitől úgy éreztem magam, mint a fokhagymagerezd egy gigantikus présben, a gyomrom eltávolodott a testem többi részétől, méghozzá legalább két futballpályányira. És ez még csak a felszállás volt. Utána következtek a támadási manőverek. Orsókat csináltunk. Áttörtük a hangsebességet, aztán egyenesen felfelé repültünk vagy három mérföldet. Háton is repültünk. A gyomrom sohasem tartott lépést velünk. Még mindig a floridai Keys fölött voltunk, a leszállási instrukciókra várva. Derek és én a következő társalgást folyatattuk a fedélzeti rádión:

Derek: - Ezt vezetett orsónak hívják.
Én: - Bleaaarrggggghh....
Derek: - Minden rendben van ott hátul?
Én: - Hoooggggyy neeee....

Nem mondanám, hogy nem volt izgalmas. Az volt. Mélységesen le vagyok kötelezve Derek Rydholmnak és a 93-as vadászszázadnak, meg az egész U.S. Air Force-nak, amiért lehetővé tették nekem azt, hogy azon kevesek közé tartozhassam, akik azzal dicsekedhetnek, hogy talppal fölfelé sikerült kiadniuk az ebédjüket a Föld ötszörös gravitációjának sürgetésére. És kellemetlenségeim, valamint fenntartásaim dacára, amelyeket eme írásban kifejeztem, őszintén mondhatom: ha valaha még egyszer lehetőségem lesz felszállni, hagyom, hogy inkább te menj. Habár te valószínűleg nem azzal a géppel mész majd. Azt hiszem, azt el kellett, hogy égessék.

Dave Barry (1994)