Irdatlan zuhanás az ellenséges űr felől

Kittinger ugrása hatvan éve azt demonstrálta, hogyan élheti túl egy pilóta vagy űrhajós a gép vagy a kabin elhagyását nagy magasságban.

2012 októberében az új-mexikói Roswellből felemelkedő hatalmas héliumballon kabinjából több, mint 39 kilométer magasból ugrott ki a légi fenegyerek Felix Baumgartner, hogy megdöntse mind a ballonrepülés magassági rekordját, mind a szabadesés sebességi rekordját: mindenféle gépezet mellőzésével egy ember a hangsebességnél is gyorsabban repült, igaz, ez a repülés függőleges volt, és addig volt szuperszonikus, amíg Baumgartner a sűrűbb rétegekbe érve stabilizálta teste pörgését majd ernyőt nyitott, és leereszkedett a sivatag talajára.

De a mostani évforduló szempontjából az érdekes az a videókon hallható, nyugodt hang, amely Baumgartnernek diktálta a kabin elhagyása előtt a teendőket, majd őrangyala kezébe ajánlotta az ugrót, és zuhanás közben is, ha kellett, nyugtatta a bepörgő Felixet, diktálta a magassági és sebesség-adatokat, majd – elsőként köszöntötte már a földön, az irányító központban.

Az azért nem vall mindennapi jellemre, hogy valaki a saját, amúgy fantasztikus világrekordjának megdöntésében segít egy másik valakit, tanácsaival, és a kísérlet közben a kapcsolattartó roppant felelősségteljes funkciójában. Aki a repülés minden pillanatában pontos és lélektani szempontból megfelelő kommunikációt biztosít a magányos ugró és a földön dolgozó, a repülést vezérlő csapat között.

Ezt megelőzően is kísérletezett Kittinger héliumos ballonból hatalmas zuhanásokkal, például 23 ezer 200 méterről, majd 29 ezerről, de ez a hatvan évvel ezelőtti lett hosszú évtizedekre a legmagasabbról indított ugrás – és a legfontosabb. Ez volt az a magasság, amelyen a pilótát védő szkafander meghibásodása miatt az illetőnek felforrt volna a vére. Kittinger egyik kesztyűje meg is hibásodott, és mire földet ért, a keze és alkarja a duplájára duzzadt.

Ez volt az a magasság, ahonnan a magányosan zuhanó ember, Kittinger szavaival, szembenézett a „nagyon fekete és nagyon ellenséges” űrrel. Merthogy Kittinger a maga ugrásai során, miután stabilizálta a zuhanást, egyfajta ülő pozíciót vett fel, arccal felfelé, mert valószínűsítették, hogy ebben a testhelyzetben biztonságosabb az esés, ha valaki nagy magasságban kénytelen katapultálni – egy repülőgépből, vagy egy űrhajóból.

Ez az a pont, ahol azért egy nem annyira szokásos összevetést mégiscsak érdemes megejteni Joe, illetve Felix évtizedekkel későbbi kísérlete között. Baumgartner kifejezetten a rekordok megdöntése céljából kapta meg a Red Bull támogatását, Kittinger viszont, hiszen berepülő pilótája volt a légierőnek, egy aktuális és fontos tesztsorozatot hajtott végre.

(Érdemes közbe vetni: a világ első űrhajósa, Gagarin is úgy tért vissza a földkörüli utazásából, hogy mielőtt a kabin földet ért volna, katapultált, hasonlóképp cselekedett a következő szovjet űrhajós, Tyitov is.) Kittinger zuhanásai tehát az aviatika és az úrhajózás egy fontos korszakának fontos mozzanatai voltak, nem annyira sportteljesítmények.

Bár végül tőle ez sem állt túl messze: életének további korszakában, túl az olyan kalandokon, mint a vietnami háború (egy MiG-21-est ő lőtt le, később egy másik viszont az ő F-4-esét), Kittinger volt az első, aki egy héliummal töltött ballon kabinjában egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt. Most 92 éves, aktív és nagyon megbecsült tagja az amerikai repülőtársadalomnak, természetesen sok kitüntetés tulajdonosa, az egyiket egyenesen Eisenhower elnöktől kapta. De sokaknak Kittinger mindenekelőtt az a hang, amely Baumgartnert bátorította, mert a hang tulajdonosa már túlélte a zuhanások zuhanását.