Mindenáron hazarepülni - a fura kór, a gethomeitis
A történet egy pilótáról szól, aki nagyon hosszú túrarepülésre indult. Hideg és szeles volt az éjszaka (lehetne ennél hátborzongatóbb kezdet?). A pilóta családjával (feleség és két gyerek) Los Angelesből az illinois-i Springfieldbe tartott a szülőkhöz nyaralni. Az út további részén jó volt az idő; körülbelül 14 óra repülés állt előttük. A pilóta úgy döntött, hogy ezt két nap alatt teszi meg, és többször leszáll tankolni.
Valahol Texas fölött az egyik gyerek beteg lett. Nem a tengeribetegség valamelyik házibulis változatára kell gondolni, hanem olyasmire, ami leginkább az influenzára hasonlít. A pilóta természetesen úgy gondolta, előbb elérik a tervezett megállót, aztán majd szereznek orvost. Az este gyorsan közeledett, ismeretlen terület fölé értek.
Egyre sötétebb és sötétebb lett. Szó, ami szó, ez volt a legsötétebb éjszaka, amit a pilóta valaha is látott. Mivel hozzá volt szokva, hogy legalább itt-ott, vagy a horizonton mindig pislákol valami fény, most hirtelen azt sem tudta, merre van előre. Természetesen a gyerek ezt az időt használta fel arra, hogy egyre betegebb legyen. Visszanyervén a térbeli tájékozódás látszatát, a pilóta nekiállt olyan repteret keresni, amelynek közelében orvost is találni. A kis repülőgép közben Oklahomába ért, északkelet felé tartva. A térkép szerint a legközelebbi nagy repülőtér jó messze esett az útvonaltól.
Az üzemanyag rendesen fogyott, de a pilóta még mindig nem látta a repteret, ahol a tankolást tervezte. Biztos elhagyta már, gondolta, rádiónavigációval igyekezett visszatérni oda, ahol a reptérnek lennie kellett. Fények sehol. Aggódott. A gyerek állapota percről-percre romlott. Aztán egyszerre feltűnt a távolban egy kis fénycsoport. Nem reptér volt. A pilóta végül belátta, hogy bölcs dolog lenne a springfieldi közelkörzetet meghívni. Így is tett. Az irányítók próbálták bemérni a radaron az apró gépet, közben azonban, mintha a sors keze nyúlt volna bele, böffentett a motor. Csak egy aprócska kihagyás volt, mint a szélcsend vihar előtt. Aztán egyszerre teljesen elhallgatott. Tiszta sor: a gépet le kell tenni. De hová?
A vakszerencse vele volt, mit tesz isten, éppen a gép alatt egy út futott, bele a semmi közepébe. Akkor már mind a két gyerek beteg volt, egyik betegebb, mint a másik, a feleség pedig dühöngött. A gép végre leszállt. A földről már nem lehetett meghívni az irányítást, úgyhogy a család az úton töltötte az éjszakát a semmi közepén.
A történet happy enddel végződik. A pilóta másnap szerzett üzemanyagot, és miután a hatóságnak elmagyarázta, mi történt, folytatták útjukat, immár eseménytelenül. Talán nem csoda: ez volt az utolsó eset, hogy a család együtt repült. A pilóta egyedül vitte haza a gépet, a többiek utasszállítóval mentek.
Ez a pilóta szerencsés volt, se a gépet, se a családját nem törte össze. De mindenáron célhoz akart érni, annak ellenére, hogy a helyzet egyre fenyegetőbbé vált. Mi lett volna a jó döntés? Az éj beállta előtt leszállni lakott területen, és várni másnapig. Vajon miért hagyják oly gyakran elhatalmasodni ezt a „hazamenitisz” nevű betegséget a józan ítélőképességük felett? Pedig semmi sem lehet a biztonságnál fontosabb. Semmi a világon.
