Száz gép, száznégy! Egy emlékrepülés emlékére

Tisztelgő repülés azokért, akik megálmodták, kísérleteztek érte, életüket, családjukat, egzisztenciájukat áldozták neki, felejthetetlen élményeket, sportsikereket, megélhetést kaptak és kapnak a mai napig is tőle. És ez a valami a REPÜLÉS.

Száz év....

...Ezt az emlék- és tisztelgő repülést azért gondoltuk megszervezni, hogy a száz repülőgép átrepülése azon magyar repüléstörténeti helyek felett – Rákosi gyakorlótér, Mátyásföld, Ferihegy, Budaörs, Bicske – ahol a magyar aviatika hőskora és kifejlődése történt, kellően demonstrálja azt, hogy a repülés mindig egy szoros összetartozást, mérhetetlen bizalmat egymás iránt és tisztességet jelentett és jelent a mai napig is...

...Ezzel a repüléssel szeretnénk megemlékezni azokról, akik már oly magasságból szemlélnek bennünket, ahol már nem kell a négy erő eredőjére vigyázni, tisztelegni azok előtt, akik megértve különös „életünket” biztos családi, közösségi hátteret adtak hozzá és emlékeztetni a ma „repülőseit” arra, hogy a repülők legfontosabb jellemvonásait nekik kell úgy megőrizni, hogy a következő száz évről is tiszta szívvel írhasson majd valaki néhány elismerő sort, rólunk.

– Részletek egy levélből, amelyre reagálva tíz évvel ezelőtt, 2003. december 17-én, a Wright-fivérek első sikeres motoros repülése századik évfordulóján felszállhatott egy a világon is egyedülálló tisztelgő kötelék, kis és nagy repülőgépek, egymotorosok és kéthajtóművesek, maiak és oldtimerek, hogy megemlékezzenek a centenáriumról. A levél aláírója: Talabos Gábor, a Magyar Sportrepülésért Alapítvány kuratóriumi tagja.

– Egy nap vacsora után ittam néhány pohár bort és zuhanyoztam, és zuhanyozás közben jutottak eszembe azok a gondolatok, amelyeket abban a bizonyos levélben megírtam: hogy miért kellene emlékrepülést tartani. Leírtam, és elkezdtem a hatóságnál előkészíteni az egészet. Még nem mertem meghirdetni, mert eleinte mindenki csak aggódott és akadályozott: hogy is gondoljuk mi ezt, ebből csak baj lehet. És mikor végülis rábólintottak, hogy mehet: akkor kezdtük szervezni a népeket. Rászóltam Szentgyurira (Szentgyörgyi György egykori Malév-kapitány, jelenleg egy ázsiai kiképzőközpont főnöke) és Kóréra (Kóré Vilmos, az őcsényi repülőklub egykori vezetője, jelenleg Sármelléken dolgozik – a szerk.), mert ha ők nem lesznek itt és nem szállnak be a szervezésbe, neki sem állok.

– De itt voltak, megjöttek.

– Gyakorlatilag két hét sem telt el, és sikerült összehozni a száz gépet. Szentgyurival a bevetés előtti nap körbeautóztuk a repteret, és eleinte azt mondta: Hát ezt nem lehet megcsinálni. Aztán tíz perc múlva, amikor beértünk, azt mondta: mégis meg lehet csinálni. Hogy mire mondta? Száz gépet mozgatni a földön, aztán hogy időben felálljanak a pályára, mert nagyon rövid slotot kaptunk, és hogy a száz gép időben áthaladjon a TMA-n, hogy garantáltan meg tudjuk majd mondani, hogy kiment az utolsó – de hát szerencsére mindez mind sikerült.

Négy kötelék volt, a sebességeknek megfelelően beosztva, erre mi kiadtunk a nevezések alapján egy felgurulási sorrendet, hogy hogyan álljanak fel a pályára a repülőgépek. Mindenki, aki érkezett, oda kellett, hogy menjen a saját állóhelyéhez, ott valaki pontosít mindent, és odaadja a legújabb módosításokat. Ez az, ami abszolút nem működött, mert mindenki azt mondta, hogy rendben, a megadott helyre megy, majd mindenki találkozott mindenkivel, csak épp a mi emberünkhöz nem értek el, volt egy régebbi listája, aszerint kezdett gurulni, aztán úgy kellett menet közben kibogozni a dolgokat. Egyszerűbb lett volna, ha leguruláskor minden géphez odamegy a mi emberünk, és odaadja a frissített listát, hiba volt arra számítani, hogy valaki kiszáll és gyalogol száz métert a startügyeletesünkhöz.

– Ellentmondásosak a legendák azóta is, hogy akkor tulajdonképp hány gép is volt akkor a levegőben?

– Én úgy tudom, 104, volt, aki 111-et számolt, a száz biztos megvolt.  És végülis minden jól zajlott, úgyhogy a huhogóknak nem lett igazuk, tehát hogy ebből csak a baj lesz, összeütközés. Még a katonák is eljöttek svarcban: én előtte írtam nekik is, hogy megfelelően elkülönítve ők is repüljenek, persze nem ebben a falkában, ahol mi, de azt válaszolták, hogy nem kívánnak részt venni az eseményen. Majd felhívott valaki Kecskemétről azzal, hogy mennyire zavarna bennünket, ha ők egy hármas kötelékkel légi felderítést végeznének a Ferihegy és Mátyásföld közötti szakaszon... A fiúk látták is őket, le is fényképezték, hogy ott voltak a katonák.

– Te mivel repültél végül?

– Po-2-essel.

– Akkor te fagytál meg leginkább a bandából.

– Igen, én Hármashatárhegy előtt vissza is fordultam. Az 1-es kötelékben repültem a lassúakkal, aztán visszajöttem megnézni, tényleg mindenki kijött-e a légtérben, és akkor kértem leszállást a toronytól, mert kockára voltam fagyva.

– Nagy elégtétel lehetett ez a siker.

– A legnagyobb elégtétel az volt, hogy ha ne adj Isten nyáron repülnek a Wright-testvérek, akkor négy napig el sem megy senki Tökölről... Komolyan mondom, ennyi mosolygós arcú embert régen láttam együtt. Az egyik szponzorunknak köszönhetően az egyik hangárban ott főtt a gulyás, teát osztogattunk: mindenki az utolsó előtti pillanatban szúrta be a gázt, hogy még hazaérjen. Nagy szerencsénk volt az időjárással. Az itteni KPM-esek néhány embere itt aludt a reptéren, hogy ha bármi történik, reggelre letakarítsák a pályát, ha különben lehet repülni. Sok mindenki segített az utolsó pillanatban.

– A mai viszonyok között összejönne a száz gép? Most senki nem próbálta meg…

– Amikor eljött a magyar repülés századik évfordulója, szinte elvárták, hogy akkorra is hozzuk össze, én pedig mondtam, nem hiszem, hogy még egyszer ekkora szerencsénk lesz, és ráadásul az a gyönyörű jó idő tizenhetedikén... A magyar százévesből légi szökkenés lett, huszonhét repülőgéppel 2010 februárjában, és minimális volt a látás. Azt mondták, ha már itt vagyunk, akkor csináljunk valamit, felálltunk a pályára, de olyan köd volt, hogy az első ötös kötelékkel elemelkedtünk aztán visszaszálltunk, és a pálya végén rádión mondták, hogy jöhet a következő adag, mert mi legurultunk, és minden gép szökkent egyet a levegőbe... Aztán kiosztogattam emléklapot.

– Sokan mondják, hogy ma már nem is lehetne összehozni egy ilyet, mert senkinek nincs pénze, nincs benzinje, hogy a tél közepén iderepüljön.

– Összességében nem gondoltam rá, hogy a 110. évfordulóra készüljünk, de ígérem, ha még mozgok, hogy a magyar 110.-re gyúrunk egyet (2020. január 10.) Meg valóban kevesebb pénze van a repülőknek is. Tökölön négy év alatt harminc százalékkal csökkent az üzemanyag-felhasználás, tehát az itteniek legalább ennyivel kevesebbet repülnek (szerencsénkre, a külföldiek száma nőtt), de egy jó „bulira” azért össze lehetne szervezni a csapatot. Például egy igazán életképesnek tűnő magyar légitársaság első gépének fogadására vagy járatnyitására. Mondjuk ennek ellent mond, hogy Bicskén, az Endresz-Magyar Emlékműnél az idén egyedül voltam a koszorúzáson repülővel.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!