Újra repül a kéttörzsű óriás, de mi lesz a feladata?

Stratolaunch a levegőben, két év kihagyás után. Kis és közepes műholdak indítása helyett a cél hiperszonikus járművek tesztelése. De ott van a tervekben egy igazi űrrepülőgép is!

Építésének megkezdése óta kíséri figyelemmel portálunk ennek a hatalmas gépnek a sorsát: sokféleképp definiálják egy repülő szerkezet nagyságát, a két Boeing 747-es részei felhasználásával, de saját építésű kompozit törzsekkel és szárnyakkal készült, hathajtóműves katamarán Stratolaunch most nemcsak azért került a közfigyelembe fókuszába, mert ismét felszállt, hanem mert kiderült, némiképp változott az a funkció, amelynek betöltésére tervezték.

Az, hogy kéttörzsű nagyobb gépek középső szárnyrésze (centroplan) alá függesszenek egy másik járművet, és valahol nagyobb magasságban onnan indítsák el, ismert koncepció, az első turista űrhajóféle, a Virgin Galactic SpaceShipTwo is egy hordozó szárnya alól indul és viszi majd, talán belátható időn belül, a fizető utasokat ballisztikus repülésre és néhány perces tartózkodásra az űr alsó határai fölé, majd a gép siklásban tér vissza, egyébként ugyanarra a reptérre, ahol a Stratolaunchot építették és ahol repül, a Mojave sivatagban.

A Stratolaunch azonban nagyságrendekkel nagyobb. Ami vitathatatlanul a legnagyobbá teszi ebből a szempontból, az az elképesztő fesztávolsága: 117,3 méter, de a maximális felszállósúly is hatalmas, 590 tonna, nemkülönben a 250 tonnás maximális függesztett (tehát indítható) hasznos teher. Az ikertörzsek közül a jobboldalié az „igazi” pilótafülke, de a bal törzsben is elhelyezhetők a kísérleti repülésekhez szükséges berendezések, és nyilván azok kezelői is.

Az eredeti terv szerint, amelynek egyik szülőatyja, Paul G. Allen, egykori Microsoft társalapító, aki gépe első repülését nem érhette meg, a Stratolaunch hatalmas előnye az, hogy a jelenlegi űrközpontoktól függetlenül képes felvenni, tízezer méter fölé emelni és indítani viszonylag méretes műholdakat, miközben a hordozónak nem kell megküzdenie a legnagyobb feladattal, az áttöréssel az atmoszféra legsűrűbb alsó rétegén, és ezzel kevesebb üzemanyaggal és nagyobb hasznos teherrel lehet a feladat szerint lehető legkedvezőbb földkörüli pályára emelni az űreszközt.

A mostani fő funkciója a rendszernek azonban az új tulajdonosokkal működtetett cég szerint elsősorban hiperszonikus, vagyis 5 Mach-nál gyorsabb repülő eszközök tesztelése. Amint ezt az aviatikára figyelő közvélemény tapasztalhatja, ebben a pillanatban a repüléstechnikának ez az egyik legfontosabb kutatási területe, nem utolsó sorban katonai jelentőséggel, hiszen léteznek már – az oroszok állítják, hadrendben is – ilyen sebességtartományban repülő fegyverek is.

A Stratolaunch weboldalán azonban már nemcsak a hatalmas hordozógép szerepel, hanem azok a járművek is, amelyek ugyancsak fejlesztés alatt állnak, és majd a kéttörzsű a középső szárnya alá vehet. Az első egy pilótanélküli, hatszoros hangsebességre képes gép, amely most Talon-A néven szerepel, amellyel „rutinszerűen” lehet hiperszonikus kísérleti repüléseket végrehajtani. A cég portálján nem, de Facebook-oldalán látható egy fotó egy már készülő példányról.

Részletes adatok nincsenek róla, de az, hogy a Stratolaunch egyszerre három(!) ilyen gépet tud felemelni és indítani, azt jelzi, hogy az „A” viszonylag kisebb szerkezet a tervezett többihez képest. Autonóm vezérléssel képes felgyorsulni majd siklásban visszaereszkedni és leszállni, és rövid idő alatt felkészíthető a következő repülésre. A Talon-Z-ről végképp nincs leírás vagy adat, de úgy tűnik, mintha valamivel testesebb lenne az előző változatnál.

De a legérdekesebb a portálon látható tervek közül a „Black Ice” névre keresztelt szerkezet, amely már nem hiperszonikus eszköz, hanem újra használható űrrepülőgép! A rövid, kevés információt tartalmazó leírásból is ez derül ki, a szövegben az is benne foglaltatik, hogy teherfeladatokra, de személyzet földkörüli pályára juttatására is alkalmas lesz, amit az is valószínűsít, hogy a fantáziarajzon egy pilótafülke ablakai is kirajzolódnak az orr-részen.

Hogy még érdekesebb legyen a dolog: a Stratolaunch műszaki terveinek kidolgozásában részt vett az a cég, a Sierra Nevada, amely korábban már a siklópróbákig is eljutott a maga Dream Chaser nevű mini űrrepülőgépével.

Ugyancsak sokat írtunk már a világ egyik legtitkosabb űreszközéről, ami szintén egy űrsikló, az X-37-es, amely olykor éveket tölt ismeretlen megbizatással az űrben, hordozórakétával indul és szintén siklórepülésben érkezik és landol valamelyik pályán.

Egyébként felületesen szemlélve a Fekete Jég mindkettőre hasonlít: alsószárny, viszonylag tömzsi törzs, ikervezérsík, de a Black Ice ezeknél jóval nagyobbnak tűnik, ha a szélvédők nagyságából indulunk ki, akkora lehet, mint egy kisebb regionális utasszállító.

A SpaceX sikerei az újra felhasználható Dragon „kapszula-űrhajókkal” kicsit mintha háttérbe szorították volna az űrrepülés másik kategóriáját jelentő, az amerikai űrprogramban évtizedekig domináns űrsikló-jellegű rendszereket. De elképzelhető, hogy mégis előlépnek, mint a földkörüli repüléseknek, az úrállomások ellátásának fontos eszközei, mert, noha a Shuttle drágának és nehézkesen újraindíthatónak bizonyult, ha egy űrrepülőgépet nem egy másik hordozórakéta, hanem egy óriásgép emeli a levegőbe a repülés első szakaszában, a világ bármely pontjáról, bármilyen pályára, az mégiscsak sok haszonnal kecsegteti a végre igazán olcsó indításokra váró megrendelőket.