Varázshegy

Tegnap olvashattuk a kisvasút-rovatban, hogy Berki Zoltán térképész, számos turistatérkép elkészítője és átdolgozója, a Nagybörzsöny–Szob Erdei Kisvasútért Közalapítvány kuratóriumi tagja, a kisvasút helyreállításának kezdeményezője újabb levelet írt a kerékpározás és az aktív kikapcsolódás fejlesztésével és népszerűsítésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős kormánybiztosnak. Levelében említi a királyréti kisvasúti vonal felfelé történő meghosszabbításának szükségességét és a tervezett (tervezett?) nagyhideghegyi libegőt is.

Mielőtt lemerülünk az egyik nemzeti parkunkat kétségtelenül a vurstlisodás irányába elmozdító fejlesztések mellett, vagy ellen szóló érvek egymásra eresztésében, hasznos lesz néhány különböző, látszólag összefüggés nélküli emléket, történetet, szempontot képernyőre vetni.

Az első személyes emlék: A hetvenes években a kirándulás a családban egyet jelentett a téllel és a nagyhideghegyi síeléssel. A Pest Megyei Vendéglátóipari Vállalat kezelésében működő turistaház mellett, az úgynevezett „északin” üzemelt egy végtelenített drótkötélből álló, faék-egyszerűségű sífelvonó. A „felső állomáson” egy rugó dobta le a drótkötélről a „völgyállomáson” ráakasztott kampót, melyet a vontatott síelő súlya tartott a kötélre feszülve. A leesett kampókat a hátoldalukon találgató kis bakelitgörgő segítségével egy másik, kifeszített acéldróton kellett aztán visszagurítani a völgybe – gyerekként ez a játékszer volt a legvarázslatosabb dolog az egész síelésben.

Nagyhideghegy megközelítése kétfajta módon történhetett: A vitézebb módszer volt a még nyomtávváltás előtti kisvasúton, a C50-es által vontatott, Dunakeszin összerakott kocsikkal a királyréti, a mainál 100-150 méterrel feljebb fekvő végállomásig utazni, innen sílécek a vállra és irány a nyiladékban a „Grófi úton” Nagyhideghegy. Mivel egy tízéves gyereknek ez még így együtt megerőltető volt, gyakran jutott szerephez a családi Wartburg, mellyel a Grófi úton, az erdészet hallgatólagos beleegyezésével még mintegy három-négy kilométert lehetett felfelé zötykölődni az egy tisztáson kialakított-kialakult „vadparkolóig”, ahol egy havasabb téli hétvégén tucatnyi Trabant, Lada, Wartburg és Škoda várta, amíg tulajdonosaik fent a hegyen kisportolják magukat. Ekkor ugye még nem létezett a Cseresznyafa-rakodóig vezető aszfaltút, a Grófi út viszont nem a mai bozótos állapotát mutatta, hanem egy személyautó számára is járható volt.

A vadparkolótól a Nagyhideghegyig vezető, most már kényszerűen gyalogos útszakaszon gyakran került sor képzelődésekre is. Valószínűleg a nyiladékban húzódó nagyfeszültségű távvezeték ihlette a fiúnak közvetített apai jövőképet, mely szerint „kétezerben” már nem kell fáradtságosan megközelíteni a hegycsúcsot, mert a nagyfeszültségű távvezeték helyén kötélpálya fog suhanni. Ez az álomszerű látomás akkor borzasztó vonzó, nagyon modern, egyedül helyesnek tűnő jövőkép volt. De más alapja is volt ennek:  a ’70-es években még bőven benne jártunk a modern időkben, az italunk Pepsi volt, a fejlődés lineáris és megkérdőjelezhetetlen. A közlekedés pedig egy volt azon dolgok között, amelyekkel az ember maradéktalanul uralma alá hajtja a világot.

Ma ez a hozzáállás minimum kérdéses. A világ megváltoztatása helyett előtérbe kerül az egyensúly fontossága, amelynek a felborulását késleltetnünk kell. Néhány régi dolog, elképzelés persze túlél és az EU-s pénzeső nem válogat nagyon abban, hogy hová záporoz. A közlekedésfejlesztés szemlélete is árnyaltabbá vált viszont, ma már nem csak az a kérdés, hogy mit fejlesszünk, hanem az is jogos kérdés lehet, hogy mi az, amit semmiképpen sem. És nemet mondani nagyon nehéz akkor, ha a forrás látszólag rendelkezésre áll.

Nagyhideghegy kapcsán is több szemlélet feszül egymásnak. Ennek története a ’80-as évek óta követhető nyomon, ekkor épült meg a csúcsra vezető út, amely a korábbi, lovasszakérrel, télen lóvontatta szánkóval járható szekérutat váltotta fel. A kezdeti elképzelés az volt, hogy a csúcsig, a turistaházig lehet majd autózni, de a természetvédelmi szempontok és az erősödő társadalmi tiltakozás miatt (A Hét -című tévéműsor is rendszeresen foglalkozott a dologgal) ez csak kompromisszumosan valósult meg: négy kilométer aszfaltúton a Cseresznyefa-rakodónál kiépült parkolóig, onnan tovább gyalog, vagy turistaház által üzemeltetett síbusszal. Az okok mindkét oldalon világosak: Nagyhideghegy a turisztikai piacon jól eladható áru, Budapest viszonylag közel van, aki a Magas-Börzsöny érintetlen romantikájának első gyümölcseit learatja, azé a dicsőség, a hegyen kiépített sífelvonók bőséges bevételt biztosítanak az aktuális üzemeltetőnek, aki bizony mindig abban lesz érdekelt, hogy a hegyen tömegek jelenjenek meg. A Magas-Börzsöny jövőképe ez alapján egy civilizált parkerdő, ellentétben a mai, inkább az elitturizmus által preferált, még mindig nehezen hozzáférhető, természetes állapotában megőrizhető hellyel. Amely – nem utolsósorban – legnagyobb, elvitathatatlan értéke is.

A most felmerülő – néha kész tényként kezelt – ötlet, a libegő ennek a változatlan törekvésnek az újracsomagolt változata. Látszólag környezetbarát beavatkozásként lehet eladni, érvelni lehet a rekreációs és szabadidő-eltöltési igények kielégítésével, a környezeti nevelés fontosságával, a megtérüléssel, azzal, hogy – bár nyomvonalas a létesítmény – csak pontszerű beavatkozásokat követel a természeti környezetben. Mindez abszolút támogatásra számíthat a ma is alapvetően technokrata, a fejlődés linearitásában és a gép mítoszában hívő társadalomban. Azzal pedig, hogy az ország természeti adottságai miatt szegényes libegő- és kötélpálya-állományunk ugrásszerű növekedésnek indulhat, már szinte mindenkit le lehet venni a lábáról.

Ezzel szemben elenyésző kisebbségben vannak azok, akik azt mondják, hogy valóban kevés a libegőnk, de ennél – ugyancsak természeti adottság! – még kevesebb az érintetlen, nehezen hozzáférhető terület, ahol a természet és az azt mélységében, csendjében élvező, nem csak egy vasárnapi, ebéd utáni kikapcsolódásként használó ember van otthon. Nem kell minden csúcsot meghódítani, nem kell minden területet hozzáférhetővé tenni, nem kell minden területen sínpárral, aszfaltcsíkkal, vagy kötélpályával átvágni. Bár surrogó drótköteleken lebegni a fakoronák magasságában tényleg jó dolog, ha napi több ezer emberrel – akik közül sok csak azért jön el, mert „buli” a libegőzés – több jelenik meg a Börzsöny legbelső területein, az egyéni élvezetek összege társadalmi és természeti kárrá degradálódik.

Legmagasabb hegycsúcsunk, a Kékes-tető ma egy filmforgatás után szanaszét hagyott, szétdobált díszletfalura emlékeztet, éppen a korlátlan hozzáférhetősége okán. Jó okunk van feltételezni, hogy ha Nagyhidegyhegyre eresztünk rá tömegeket, a hely alakulása hasonló irányt vesz, bármennyire is korszerű és környezetbarát (értsd: helyben szennyezőanyagot nem kibocsátó) módon történik a csúcs megközelítése. Nem jó dolog, ha a Nagyhideghegyből János-hegyet csinálunk, egy libegő létesítésének ez egyenes következménye lehet.

Weöres Sándor a világ elvarázstalanodását már évtizedekkel ezelőtt felpanaszolta. Azóta ennek fokozódásáért sajnos éppen a közlekedésfejlesztés tett sokat. Most is tenni fog – lehet, hogy éppen egy – egyébként klassz – libegő formájában.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!