A szerencsétlen sorsú kistestvér
A hatvanas évekbeli megtorpanás után az 1973-as olajválságot követően idehaza ismét virágzásnak indult a trolibusz-közlekedés. Az új vonalak kiépítése, valamint a régi járművek elhasználódása azonnali trolibuszbeszerzés után kiáltott. A helyzet annyira sürgető volt, hogy a BKV nem tudta kivárni, amíg az Ikarus a különféle elektronikai cégekkel (BBC, Hitachi, Kiepe) kifejleszt egy új, korszerű trolibuszt, hanem házilag kezdett el járműveket építeni.
A kocsik elektronikáját a leselejtezett Ziu5-ösökből nyerték ki, a karosszériának pedig az Ikarus akkori legmodernebb modelljét, a 280-as csuklóst választották. Összesen 79, hajtás nélküli kocsit vásárolt a BKV, ez lett később a cég 100-as sorozatú trolibusza. Egy szóló 260-as karosszériába is került Ziu elektronika, a 600-as pályaszámot kapott trolit igen megkedvelték az utasok és vezetők egyaránt. Közben a Szovjetunióban kifejlesztették a Ziu9-es trolibuszt, aminek ára jóval a házilag barkácsolt trolibuszoké alatt volt, így a szóló kocsiból elmaradt a sorozatgyártás. Az 1995-ben selejtezett 600-as kocsi sora egy évtized pusztulás után jóra fordult, azóta a felújított kocsi a BKV nosztalgiaflottájának egyik ékessége.
Hosszas kisérletezgetések után végül az Ikarus a nyolcvanas évek elején a Ganzban találta meg a megfelelő partnert a trolibuszgyártáshoz. A korszerű szaggatós vezérlésű 280-as trolibuszokból az NDK 150-et, Bulgária pedig 156-ot rendelt 1985-ben. Budapesten csak két évvel később, 1987-ben jelentek meg az új, 200-as pályaszámtartományba került trolibuszok, amik külsőre nem sokban különböztek a házilag barkácsolt 100-asoktól.
Látva a német sikereket, a Ganz 1986-ban egy szóló példányt is elkészített az NDK részére. A 260.T2 típusú kocsiba a sorozatban gyártott csuklósok elektronikája került, aminek köszönhetően a troli igen erőteljes gyorsulásra volt képes. A szabvány szaggatós eletronika kiegészült egy polaritásvédő híddal is, hogy a jármű fordított vezetéken is tudjon közlekedni. A troli Lipcsei Nemzetközi Vásáron debütált, ezután átkerült próbafutásra Weimarba, ahol annyira bevált, hogy a város megvásárolta a kocsit, sőt tizenkét további példányt rendelt belőle.
A nagyszabású beszerzésnek végül a politika vetett véget. Az egyesítést követően a saját piacuk védelme érdekében a még folyamatban lévő megrendeléseket visszamondta a német fél, emiatt a 150 példányos IK280-as megrendelésből is csak 55 lett leszállítva, és a szóló kocsiból se készült végül több. A szóló kocsi 1992-is volt állományban, majd hazakerült és a Reitter Ferenc utcában állt egy telephelyen. Közben a jármű vezetékezését apránként kilopták, a teljesen lecsupaszított trolibuszt ezután már senkinek nem állt érdekében feléleszteni, így az ezredforduló környékén szétvágták.
Az egyedi szóló kocsiról nem sok fénykép maradt fent, főleg nem a kinti pályafutásáról, ezért is nagy kincs az a nemrégiben előkerült 1991-es felvétel, amin weimari trolibuszok is láthatóak, főszerepben a 260T-vel. Érdemes megfigyelni, hogy a csuklós társaihoz képest milyen fürge a jármű.
