A Tucano atyja: magyar repülőgéptervező Brazíliában – 2. rész
Kompozit-kalandok. A szakáll levágásának mágiája: így készülhet el egy sikeres prototípus!
„Nem lenne fair, hogy mások életét kockáztassam, anélkül, hogy én próbálnám ki” – cikkünk első részében idéztük ezt a személyiségére nézve is jellemző mondatot a brazíliai magyar pilóta.konstruktőrtől. Zé Kovács, azaz Joseph Kovács, született Kovács József Gábor 1948-ban vándorolt ki, tavalyi, 93 éves korában bekövetkezett haláláig nem kevesebb, mint 56 konstrukció fűződött a nevéhez, vezető tervezőként vagy a fejlesztés fontos részeseként. Cikkünk első része a talán világszerte legismertebb gépe, az Embraer Tucano első felszállásánál végződött. De persze a különleges karrier ezzel nem zárult le.
A Tucano elég jól fogyott, több, mint 600 talált gazdára, a hazaiakon kívül
- Anglia,
- Angola,
- Argentína,
- Egyiptom,
- Honduras,
- Irán,
- Irak,
- Kenya,
- Kolumbia,
- Közép-Afrikai Köztársaság,
- Kuvait,
- Mauritánia,
- Mozambik,
- Paraguay,
- Peru,
- Venezuela
rendszeresítette. Franciaországon, Irakon és Kuvaiton kívül a mai napig mindegyik országban használatban van. (Pontosabban Franciaországban még használja a berepülő-pilóta iskola Istres-ben.) Kevesen tudják, de Magyarországnak is felajánlották a Tucanót (elég kedvező feltételekkel), amikor beindult a hazai hajózóképzés Szolnokon, de inkább a Jak-52 lett kiválasztva.
A típust fejlesztették is, először még a Short által licencben épített változatot (EMB-312G2) kezdték módosítgatni, az amerikai JPATS (Joint Primary Aircraft Training System) pályázatra a Northroppal közösen. Aztán a ’90-es évek közepén elindult egy kormányzati projekt, az amazóniai esőerdők komplex megfigyelésére (a drogcsempészek és az illegális fakitermelés kordában tartására) Sistema de Vigilância da Amazônia, azaz SIVAM néven. Ekkor merült fel az igény egy komolyabb harci és kiképző gépre, először is az MB-326 helyben gyártott változatának leváltására, ami a párás trópusi levegőben is hadrafogható, emellett nem igényel kiépített repülőtéri infrastruktúrát.
Ehhez természetesen, megfelelő erőforrás is szükséges. Az alapváltozat PT-6-os hajtóművét megtartották, „csak” egy kicsit erősebbre cserélték. A PT6A-68/3 gázturbina 1600 LE teljesítményt ad le, és egy ötágú Hartzell légcsavart forgat, ami több, mint elég. Az új változat, ami már EMB-314 „Super Tucano” nevet kapta, 1999. június 2-án szállt fel először, Marcos Salgado de Oliverával a katapultülésben.
A Tucano (és a Super Tucano) vitán felül elég sikeres konstrukcióvá érett. Ugyan a Pilatus PC-7/PC-9/PC-21 darabszámát nem érte el, viszont számos esetben bizonyított harci körülmények között Afganisztán hegyeitől az Amazonas dzsungeléig.
Apró „mellékvágány”, hogy Brazília bemutatóköteléke (Esquadrilha da Fumaça – a „füstös század”) is 1983 óta Zé gépeivel repül, először T-25-tel, majd Tucanóra váltottak. 2012 óta használják a Super Tucanót. (Fairfordban még nem jártak ezzel a modifikációval)
2007-ben Zé már az 1998-ban Luiz Paulo Junqueira által alapított Novaer nevű cégnél dolgozott. Ez a cég kezdetben a Tucanok futóművének javítására és gyártására specializálódott, majd gondoltak egy merészet, és néhány korábbi Embraer alkalmazottal próbálták Brazíliát elhelyezni a „general aviation” térképén. Bedolgoztak Burt Rutan zseniális formavilágú könnyű jetjébe, az EV-20 Vantage Jetbe, és az US Aircraft A-67 Dragon típusába, mint alvállalkozók. Később elkezdtek egy projektet, B-250 „Bader” néven, ami lényegében a Tucano formavilágára emlékeztető turboporop kiképző és könnyű csapásmérő gép lett – kompozitból.
2017. júliusában szállt fel az első prototípus. A projektet teljes egészében megvette az Egyesült Arab Emírségek-beli védelmiipari cég, a Calidus, és már ők fejlesztik tovább, a világ minden részéről felvett munkatársakkal (olasz, indiai, szerb is megtalálható közöttük). Valamennyire halad a szekér, a tavalyi Dubai Airshow-n jelentették be, hogy az Emirátusok légiereje nem kevesebb, mint huszonnégy Calidus B-250-est szándékozik rendszeresíteni.
A T-Xc (és ennek egy négyüléses változata, az U-Xc) lettek a mester utolsó művei. Volt egy kezdeményezés a brazil légierő részéről, hogy az öregedő Neiva Universalokat le kéne váltani, erre készült a T-Xc. Egy kétüléses, műrepülhető, teljesen kompozit építésű repülőgép és egy négyüléses túragép készült el, lényegében „egy kaptafára” (mint a Zlinek). A négyülésest a Cirrus SR-22 versenytársának szánták, 32 ezer lábas (!) tervezett szolgálati csúcsmagassággal, és túlnyomásos fülkével.
A Novaer megvásárolta Zének a K-51 jelű „Peregrino” névre keresztelt műrepülőgépének terveit, és ebből indult ki a tervezőmunka. A K-51-et egyébként São José dos Campos repülőklubjának hangárában építette két fiával, Andréval (aki most az Embraer egyik igazgatója) és Otávióval (aki az Embraernél dolgozott és pilóta lett). A K-51-ben látott fantáziát Junqueira, aki átcsábította Zét a Novaerhez.
A T-Xc 2014. augusztus 22-én 11:30-kor (helyi idő szerint) szállt fel a São José dos Campos-i reptérről. Érdekesség, hogy a gépet Otávio Kovács (Zé legkisebb fia) vezette. Zé ilyenkor (mint mindig, amikor egy új repülőgépe először elhagyta az anyaföldet az utóbbi 35 évben) leborotváltatta a szakállát. Ez egy 1979-es fogadásból lett tradíció, amikor hivatalosan is beindult az EMB-312 projekt (éveket lobbiztak érte és „fusiztak”, hogy meglegyen), az első felszállást 1980. augusztus 19-ére tervezték. Domingos Regio volt akkoriban a gyártóüzem főmérnöke, és a munka nagyon lassan haladt. Egyik értekezleten Zé meg is jegyezte, hogy nem lesznek készen időben. De hogy motiválja is őket, felajánlott két láda italt, ha kész lesz a gép. Regio erre válaszolt: „Zé, nekem ennél több kell. Ha kész a gép, nemcsak az italokat visszük, de a szakálladat is!”
Éjjel-nappal dolgoztak, tetemes mennyiségű túlórában, a vállalat vezetésétől, amit kértek, azonnal megkapták (pénz sem számított), csak hogy haladjanak. Augusztus 15-én este arra is volt idejük (a határidő előtt), hogy összerakjanak egy rögtönzött fodrászműhelyt a prototípus mellé, és így az építésben részt vevő minden munkás, mérnök, technológus levághatott egy-egy darabot Zé szakállából. A fogadásból pedig tradíció lett.
Sajnos (mint annyi más esetben) az élet közbeszólt (többször is). Junqueira (aki személyesen vette fel Zét a Novaerhez) elhunyt 2009-ben, 58 éves korában. Utána a fia, Paolo és Graciliano Campos lettek a cég vezetői, utóbbi korábban szintén Embraer-es volt. A Novaer nem bírta financiálisan, 2018. február elején elbocsátotta dolgozóinak nagy részét és „bedobta a törölközőt”. A B-250-est a Calidus fejlesztette tovább, egy darabig Zével és csapatával, de később egyre inkább „nemzetközi” lett a projekt. Többek között a volt kollégám is őket erősíti, aki Zén és rajtam kívül más magyarral még nem találkozott. Fitogtatta is Zének a magyartudását...
Az eredményt az olvasó fantáziájára bízom.
Sajnos egyre inkább fogyatkozik az a generáció, amely még a repülés „aranykorához” tartozik, akik mind elméleti, mind gyakorlati képzettségben utat tudnak mutatni, akik még maguk beültek a botkormány mögé és megmutatták, hogy „igenis képes repülni a szerkezet”. (De el is tudták magyarázni, hogy miért). Emellett időtálló, legendás típusokat alkottak, mint Professor Pascale a P.68-ast vagy Ermanno Bazzocchi az MB.339-est. Jómagam eléggé „tejfelesszájú” vagyok (hozzájuk képest) a repülőiparban, azonban megadatott, hogy mindegyik legenda egy-egy közeli kollégájával együtt dolgozhattam. Néha fel-felbukkan bennem a kérdés: vajon tud majd az én generációm is valami hasonlót mutatni az utánunk jövőknek?
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!