Egy kicsit föltámadt a kalocsai vasútállomás

„Kalocsa meseszépen kipingált váróterme utas nélkül marad.” Lieszkovszky József Pál fönti fényképe, amelyet az Indóház archívumából vettünk most elő újra, lapunk 2007 februári számában jelent meg, amikor kiderült, egy hónap múlva tizennégy mellékvonalon elmegy az utolsó személyvonat. Ezek közé tartozott a 153-as Kiskörős–Kalocsa vonal is. Személyszállítás azóta sem indult újra, a tehervonatok még közlekednek – most éppen sűrűbben. Az állomásépület azonban parlagon hevert, eddig.

Nyáron az állomást őrző kerítést lebontották, október 26-án pedig az ajtók is újra kinyíltak.

A kalohirek számolt be róla, hogy Bálint József polgármester ez év februárjában jelentette be, hogy előrehaladott tárgyalásokat folytat a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) területi igazgatójával Mondi Miklóssal, valamint a vasúti szakasz üzemeltetőjének vezetőjével, Németh Nándorral a kalocsai vasútállomás épületének funkcióbővítés utáni, turisztikai nyilvánosság előtti újranyitásáról.

Az együttműködés részleteiről aztán júniusban tárgyalt az önkormányzati képviselő-testület, amely megszavazta, hogy a MÁV felé fizetendő ötezer forintos bérleti díj és tizenötezer forint kezelési költség-hozzájárulás ellenében a város megnyitja az objektumot.

A megállapodás értelmében a kalocsai önkormányzat vállalta a vasútállomás környékének rendben tartását, amely feladatot a Parkgondozó végzi, míg a MÁV vállalta az őrzés-védés feladatát és kapcsolódó programelemként egy vasúttörténeti kiállítás berendezését.

Ez a kiállítás nyílt meg a héten. Nagy József a szegedi Vasúttörténeti Alapítvány titkára mutatta be a tárlatot, hagyományos kellékeivel, lásd a kalohírek felvételét.

Az állomásépületben novembertől keddi és csütörtöki napokon rendes nyitvatartással – ezt egyelőre nem tudni, mit jelent –, további napokon pedig telefonos időpont-egyeztetés után fogadnak látogatókat. A téli és nyári nyitvatartás között egyelőre nem tesznek különbséget. A belépés ingyenes, az önkormányzat nem szedhet érte díjat.

* * *

Annó az Indóházban így búcsúztunk el a 153-as vonali személyszállítástól. A lap megrendelhető a dimag újságosstandján.

19.49.03.03.07. Telefonszám? IP-cím? Vonalkód? Bármelyik lehetne, de egyik sem. Ez a számsor egy pillanat. Egy perc, amikor véget ért valami, egy 135 éves történet. Vége van a világnak: „Kalocsa, végállomás, nem megy tovább.” Reggel sem, soha többé nem, a síneket benövi a gaz, a szíveket körbefonja a magány, a közösséget bezárja a vasút helyébe lépő internet, a virtuális utazás. Az élet ezen az első márciusi szombaton, az érseki székhelyen este háromnegyed nyolckor írta a valóságshow-t.

A 153-as vonal búcsúztatására már délután összeverődött a helyi vasutasság. Megindult a szódásszifonok, zöld hasú literes borosüvegek és a háznál sütött pogácsák hada a kalocsai indóház klubhelyisége felé. Az állomás felvételi épületének sarki termében a kalocsai festett minták utoljára néztek le a dolgozókra. Piros tulipánok, búzavirág, mezők, rétek, kertek sokszínű csokrai. Apróbb és nagyobb virágok kompozíciós egysége szemlélte a baktert és nejét, az állomásfőnököt és családját. Piros, zöld, kék, a kalocsai színek, amit ma már huszonhéttel hímeznek az asszonyok. A táncterem díszfestése szomorúan emlékezett vissza a szép időkre, amikor társadalmi munkában felhordták a falra, hogy büszkén hirdesse a környék falvainak világhíres motívumait. Szakmár, Öregcsertő, nem megy tovább.

Kibújt a barackcefre szelleme a palackból, felhabzottak a fröccsök, megszólalt a gépzene, nem is soká táncra perdült a vasút, talán hogy még odébb legyen az a hattyúdal, a kiskőrösi szárnyvonal János-pohara. A 19 óra 49 perc. Birkapörkölt is került az alkalomra, mint annyi vasutasnapon, meg a csertői szőlőkben rendezett szüreteken, generációkon át. Közben Baross Gábor fordult egyet a sírjában, és még tizenhármat, amint mindegyik aznap kimúló szárnyvonal az utolsót rúgta. Ahogy az esti vonatpár indulási ideje közeledett, gyülekezett a népség, katonaság, hogy elsirassa a Studenka két kis piros kocsiját. A szakminisztérium kimutatása szerint a szerelvény az utóbbi időben már csak hét (azaz: 7) utast vitt átlagban, de ezt itt senki nem hiszi. Bár már mindegy is, ez a hajó elment.

Ez a vonat pedig most van indulóban. Kiskőrösre és vissza, utána pedig a nagy semmibe. Az eleje fel van virágozva, temetői koszorúkkal búcsúznak a csendes tüntetők a 37911. számú szerelvénytől. Eszembe jut a katonanóta folytatása: „...a belseje sárgára, leszerelő öreg bakák számára, mennek haza végleges szabadságra”. Tízezreket vitt ez a vonal eltávozásra a kalocsai harckocsizóktól, előfelvételiseket, zupásokat, meg tiszteket kaszinózni Kecskemétre, vagy a fővárosba. Persze ma már a valamikor félelmetes laktanya kiürült, ha eddig még nem jött egy kft., hogy egy forintért bérbe vegye száz évre... Van ebben a folyamatban valami rettenetesen cinikus törvényszerűség: ahogy megszűnik a régi rendszer, úgy tűnnek el a korábbi élet szerves kellékei. Nincs már rájuk szükség, se gyár, se haderő, se vasút, kegyetlen gazdasági logika, nehéz is ellene érvelni. Pedig nem az életünk volt a hibás, hanem az ország vezetői.

Próbálnak ellenérveket sorolni a kiskőrösi hivatalos búcsúztató szónokai, fájdalmas klarinétszólam kíséri a politikai szövegeket. Még azt is mondhatnánk, igazuk is van: hiszen a helyieknek megint kevesebb jut, se iskola, se posta, se vasút, de ezt nem a mi dolgunk megítélni. Talán jobb is volna, ha ilyenkor nem az ellenzéki politikusok kapnának az alkalmon, hanem civil, hús-vér emberek állnának oda az utolsó mozdony elé azzal, hogy „elvész a kapocs a mikrorégiók között, a busz drágább lesz, ráadásul nem fér fel rá a kerékpár”. No de legalább van egy kis kultúrműsor is: néhány kiskőrösi fiatal átérzi és átéli a helyzetet, és Petőfit idézik (ki mást Kiskőrösön?): „száz vasútat, ezeret, csináljatok, csináljatok!” A műsor után még nem szekéren megyünk vissza Kalocsára, mint a költő hajdanán, de ez már tényleg az utolsó vonat: 19 óra 3 perckor megkezdődik a végső visszaszámlálás.

Kecel-Szilos, Kecel, hamar megy ez. Közeleg a vég, az utasok, tüntetők, sajtó, rádió, televízió, a kocsik belsejében már állva várjuk a kegyelemdöfést. Mint bajtársak túlerővel szemben a hősi halált, szálfaegyenesen, rezzenéstelen arccal: jöjjön, aminek jönnie kell, a busz. Irdatlan kürtaszó hasít bele a koratavaszi est sötétjébe minden szintbeli átjárónál, mozdonyvezetőnk köszön utoljára egy nagy kalappal annak a világnak, amelyikkel soha többé nem találkozik. És befutunk a II. vágányra, 19.49-et mutat az állomás órája, a Kalocsa tábla alatt egymás kezét rázzuk, elköszöngetünk, odébb állunk a jelképes sír, a sín mellől. Csak a hideg birkapörkölt marad még a klubban, csak a langyos bor lötyög még a palackok alján, csak a helybéli vasutasok temetnek tovább.

Csak Bendegúz, a Banya, a Bakter, a Patás meg a Csámpás Rozi tartanak ki hajnalig, aztán indul a bakterház.

Pálffy István

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!