Ki fog repülni? Egy könyv a múltból a Malévról 15.

A Havannába tartó gép pilótafülkéjébe szeretnék bemenni, de nem lehet. Zárva az ajtó. Találkozom a stewardess-szel, aki nagyon udvariasan, de közli, hogy erről szó sem lehet. Megkérem, mutasson be a főstewardessnek. Elvégre egy ilyen óceán-repülő gépen a tizet is meghaladja a személyzet létszáma, jobb a főnöknél folytatni az engedély kérését. A főstewardess hatalmas termetű nő, szigorúan hallgatja végig, hogy magyar újságíró vagyok, írni szeretnék a repülésről, azért kérem, szíveskedjék megkérdezni a repülőgép-parancsnokot, fogadna-e néhány percre a kabinban.

Szerencsém van: a főstewardess nemcsak szigorú, de jóindulatú is. Megnyom egy gombot, kis idő múlva kinyílik a pilótafülke ajtaja. Tehát ő sem járhat ki s be, kizárólag akkor léphet be, ha a repülőgép vezetői belülről ezt lehetővé teszik a számára. Csodálkozom, de cseppet sem vagyok megbotránkozva. Indokolt az óvatosság. Egyébként is azt tapasztaltam az utóbbi években, hogy a repülőtereken a legaggályosabb és a legokvetetlenkedőbbnek látszó biztonsági intézkedéseket, vizsgálatokat is a korábbinál jóval nagyobb megértéssel és türelemmel fogadják és viselik el az utasok. Nos, nemsokára visszajön a főstewardess, és most végre mosolyog: „A kapitány úr várja Önt.”

Belépek a kabinba. Nem először életemben, amint az már a korábbi fejezetekből is kiderült. A kapitány, a másodpilóta, a fedélzeti mérnök, egyszóval mindenki kedvesen, mosolyogva néz rám. A másodpilóta feláll, s megkínál a helyével. Persze hogy elfogadom. Elvégre az Atlanti-óceán fölött pilótaszékben ülni – nem mindennapi élmény. De amint az arcukra nézek, látom, hogy a nemrégi vihar nemcsak az utasokat viselte meg. Amúgy is: órákat ülni, több ezer kilométert egyhuzamban megtenni, s közben több száz ember életéért felelni – nem, ez nem akármi, ez kissé fényes homlokráncaikba van írva, ez látszik a szemük kissé tört fényén. Pedig mosolyognak, és frissen válaszolnak a kérdéseimre. Hogy mi volt az imént? ó, hát egy időjárási front. Természetes ez errefelé. Nem nagy ügy. Figyelmesen nézem őket: a gyanúmat nem tudják eloszlatni, talán mégis nagy ügy volt. Csak hát – mivel megúsztuk – nekem nem fogják elárulni, hogy volt-e s mekkora volt a veszedelem. Még néhány mondat a repülés szépségéről, a gép adatairól, mutatják több ezer méter mélységben s immár villódzó napsugárzásban alattunk az óceánt, aztán elköszönök, újabb kézfogás, jó repülést kívánok nekik, ők jó könyvet nekem. És már a helyemen ülök, amikor rádöbbenek, hogy a jókívánságot tekintve is ők voltak a figyelmesebbek.

Kint az utastérben elmesélem az engem irigylőknek, hogy a kabinban tulajdonképpen nem tudtam meg semmit, mégis jó volt. Nemsokára megszólal a gépen az „égi” hang, azaz a hangszóró, amely közli, hogy körülbelül mennyi idő múlva fogunk leszállni.

De még mielőtt Havannába érkeznénk, gyorsan elmesélem, hogy kis hazánk kétes dicsőséget mondhat magáénak: a világ első repülőgép-eltérítését magyarok produkálták.

A Szabad Nép 1956. július 15-i számában az alábbi MTI-közlemény látott napvilágot.
„1956. július 13-án, pénteken délután 14.53 órakor a Budapest-Szombathely között menetrend szerint közlekedő utasszállító repülőgépen bűnös személyek aljas támadást intéztek a repülőgép személyzete és utasai ellen. Kényszer alkalmazásával átvették a repülőgép vezetését és eltérve a menetiránytól, Nyugat-Németországba vitték a gépet.

A magyar kormány intézkedik, hogy a gép utasai és személyzete mielőbb visszatérhessenek hazájukba. Lépéseket tesz annak érdekében, hogy a repülőgép visszatérjen állomáshelyére, s a támadókat, a gaztett elkövetőit felelősségre vonják.”

E közlemény alatt következett a lap információja:

„A legelső nyugati jelentések szerint a Budapest-Szombathely útvonalon közlekedő utasszállító repülőgépre a rendes, becsületes utasokon kívül egy héttagú, szervezett, fasiszta banda is felszállt. Vezetőjük Polyák György – aki a második világháborúban a horthysta hadseregben pilóta volt – fegyverrel is rendelkezett. A banda többi tagja ruhája alá vasdorongot rejtett el. A banda főnökének jelére, hogy 'Nézzétek, ez Győr!', a banda tagjai a mellettük levő utasokat megtámadták, a vasdorongokkal agyba-főbe verték. A gép pilótái, amikor észrevették, hogy az utastérben valami nincs rendben, megpróbálták különböző repülési manőverekkel megzavarni a támadókat. A banda tagjai, fegyverrel a kézben arra kényszerítették – az egyik pilótát kivéve – a gép személyzetét, hogy az utastérbe vonuljanak. Polyák György ezután a pilótát, homlokához nyomott revolverrel, arra kényszerítette, hogy az általa mutatott irányba és magasságba repüljön.

A nyugati jelentések szerint a repülőgép a Nürnbergtől körülbelül 50 kilométer távolságra levő ingolstadti repülőtéren ért földet. A becsületes utasok még a földön is folytatták ellenállásukat a banda tagjaival szemben. A gép 14 utasa és ötfőnyi személyzete közül az összetűzés során tizenketten – köztük több bandita – olyan sérüléseket szenvedtek, hogy azonnal kórházba kellett őket szállítani. A nyugati jelentésekből az is kiderült, hogy a banditák hosszabb ideje készültek a gengsztertámadásra, és mindnyájan a magyar nép, népi demokráciánk mindenre elszánt ellenségei.”

Két nappal később, július 17-i számában a Szabad Nép glosszát közölt e tárgyban Útonállók és bűnpártolók címmel. Idézem: „...Az angol lapok megírják, hogy többen láb- vagy kartörést szenvedtek, köztük két nő is. A jelentések megírják azt is, hogy 12 utas került kórházba, többen súlyos sebesüléssel. Ezek a nyugati jelentések is kellően megvilágítják, hogy milyen elvetemült, gengszterlelkű kalandorok rabolták el repülőgépünket és utasait. A DPA, a nyugatnémet távirati iroda ehhez hozzáfűzi, hogy bűnvádi eljárást csak akkor indítanak, hogyha bebizonyítható, hogy német terület fölött történtek a bűncselekmények. De azt, hogy bűncselekmények történtek, hogy békés utasokat megtámadtak, lebunkóztak, súlyosan megsebesítettek – ezt persze a DPA nem tagadja.

És mit szól mindehhez egyes nyugati lapok erkölcse és becsületérzése? A Daily Mail 'szabadság-embereknek' nevezi a vasdorongos útonállókat. De tapsol ezeknek a washingtoni rádió, az Amerika Hangja, a Reuter hírügynökség is. Tapsol annak, hogy békés és családjukhoz hazavárt utasokat leütöttek, fejeket vertek be, csontokat törtek össze.

Ezek a lapok és hírügynökségek a légi útonállás ügyéből azt a következtetést akarják levonni, hogy a nyugati kapitalista országok élete vonzóbb, mint a népi demokratikus országoké. Vonzóbb? Már akinek. Eszünk ágában sincs irigyelni a kapitalizmustól vasdorongos, gengszter hajlamú híveit. Értjük a kölcsönös rokonszenvet is, és nem csodálkozunk rajta. De ne csodálkozzanak a vasdorongos útonállók pártfogói sem, ha a magyar nép szemében, a magyar dolgozók szemében nem teszi vonzóbbá és rokonszenvesebbé a kapitalista rendszert a Daily Mennek és társainak bűnpártoló magatartása. A mi népünk szemében gyűlöletesek az útonállók is, a bűnpártolók is. De teljes rokonszenvünk és forró együttérzésünk a banditatámadás áldozataié, azoké, akik Nyugat-Németországban sérülten, sebesülten is hazájukra és hozzátartozóikra gondolnak, hazavágynak és hazatérésükért harcolnak.”

Eddig a cikk, illetve a régi történet 1956 nyaráról. Az újságírás akkori hangja, egyik-másik fordulata a mai nemzedékek számára valószínűleg távolinak, talán idegennek tűnik. De gondoljuk meg: tombolt a hidegháború!

És tudjuk, ma már tudjuk, hogy alig több mint három hónappal később kitör az 1956-os ellenforradalom, amelynek nemcsak külső, hanem sajnálatos, sőt tragikus belső okai is voltak.

Az első repülőgép-eltérítés tehát egy zaklatott, feszült, nyugtalan Magyarországon történt, zaklatott, feszült, nyugtalan nemzetközi légkörben. Össze se tudnánk talán számolni, azóta hány ilyen eset terheli a polgári légi közlekedés „számláját”. De az 1956-os, első történet is figyelmeztet arra, amit azóta az összes többi is bizonyított: ami a fenti légkörben történik, az mindig a földi légkörből következik. Más kérdés – de azt, sajnos, még nem tanulta meg a világ –, hogy odafent az idelenti problémákból semmi meg nem oldható.

Hogy mi történt a Nyugat-Németországba térített magyar géppel, arról ugyancsak a korabeli sajtóból szerezhetünk tudomást, a Szabad Nép 1956. július 22-i számából.

„Hegyeshalom határállomás, július 21. Pontosan 12 óra 20 perckor felemelkedik a piros-fehér-zöldre festett határsorompó. Ausztria területéről két betegszállító autó és három személygépkocsi érkezik az országúti határállomáshoz. Ami ezután következik, az szinte leírhatatlan, sem szó, sem kép nem tudja méltóképpen visszaadni.

Feleségek, rokonok, jó barátok, kollégák rohannak az autókhoz, s ölelik, csókolják a hazatérőket. Góré János, Tóth Sándor, Somody Imre és a többiek alig bírnak levegőhöz jutni, majd' megfojtják, úgy összeölelgetik őket.

A két mentőautó előtt síró asszonyok: Szántó Györgyné, Komáromi Károlyné és Doktor Elekné. Ők is visszakapták férjüket – de Szántó, Komáromi és Doktor s rajtuk kívül Dénes Tibor is súlyosan megsebesült, úgyhogy csak mentőkocsival tudták őket hazaszállítani. Dr. Rudolf Billig, a nyugat-németországi Ingolstadt városka közkórházának orvosa, aki két német ápolónővel együtt egészen Budapestig kíséri a betegeket, megmutatja a kórház hivatalos levelét. A levél bal felső sarkában nyomtatott jelzés: Stădtisches Krankenhaus, Ingolstadt. Hadd idézzünk ebből a levélből: „Szántó György: bal felső karján törés, karjából három centiméteres csontdarab kihullott, fején, lábán testén sok zúzott seb. Doktor Elek: koponyaalapi törés gyanúja; sokáig eszméletén kívül volt; sok zúzott seb. Komáromi Károly: könnyebb agyrázkódás; percekre el-elvesztette eszméletét. Dénes Tibor: könnyebb agyrázkódás; a röntgen a jobb oldalon belső sérüléseket is mutatott.”

Előkerülnek a véres ingek is. Borzalmas látvány. Szántó György ingkabátja telis-tele van hatalmas rozsdabarna vérfoltokkal, csak sejteni, hogy a kabát színe valamikor világoszöld lehetett.

Szörnyű vádirat mindez az elvetemült banditák ellen, akik július 13-án délután rátámadtak a Budapest-Szombathely-Zalaegerszeg között közlekedő repülőgép becsületes utasaira és személyzetére. Mi ez a merénylet, ha nem a leggaládabb, tömeges gyilkossági kísérlet csaknem egy tucatnyi hazánkfia ellen?

A határállomáson egykettőre számba veszik a hazatérőket: Góré János, a HA—LI/G jelzésű repülőgép 25 éves első pilótája; Fenesi János 24 éves másodpilóta; Tóth Sándor 32 éves hajózószerelő; Benedikt Károly 22 éves hajózótávírász; Doktor Elek tisztviselő; Paukovits Tibor 34 éves vállalati osztályvezető; Somody Imre 27 éves, az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalat mérnöke; Szántó György, a Zalaegerszegi Ruhagyár műszaki igazgatója; Komáromi Károly, a Zalaegerszegi Ruhagyár termelési osztályvezetője; dr. Dénes Tibor színházi dramaturg.

Aztán a hazatértek, kísérőik (köztük egynéhány osztrák rendőr is), rokonaik, barátaik, továbbá a magyar Külügyminisztérium és a sajtó képviselői rövid ünnepségen vesznek részt. A Külügyminisztérium megbízottja meleg szavakkal köszönti hazatérő honfitársainkat, s megköszöni német vendégeinknek, a Német Szövetségi Köztársaság és a szomszédos Ausztria hatóságainak, hogy előzékenyek voltak, s elősegítették hazatértüket.

Feláll Paukovits Tibor, s mint szemtanú elmondja a repülőgép belsejében lezajlott csata hiteles történetét. 'Amikor július 13-án délután felszálltam Budapesten a zalaegerszegi repülőgépre, a repülőtéren észrevettem, hogy az utasok egy része előresietett. Persze nem gondoltam rá, hogy ezek banditák, akik azért szálltak fel gyorsan, hogy megbeszélt helyüket elfoglalják. Nekem legelöl maradt hely, szemben ültem az összes utassal, s így jól láttam a gép belsejét. Közvetlenül velem szemben, éppen a banda vezére: Polyák ült. A banditák igyekeztek vidám hangulatot kelteni, diópálinkát és rumot ittak, s bennünket is kínálgattak.

Elérkeztünk Győr fölé. Ekkor Polyák hangosan felkiáltott Nini, itt van Győr! Kiderült, ez volt a jelszó, s annyit jelentett hogy öt perc múlva megtámadnak bennünket. Az utasok persze mit sem sejtve pihentek. Kinéztek az ablakon. Én is a tájat néztem, amikor egyszerre csak a bandavezér pisztollyal fejbevert majd újabb két ütést mért rám, s mellemnek szegezte a revolverét. Nem vesztettem el az eszméletemet, de lerogytam. Ekkor már az egész utasfülkében folyt a véres dulakodás.

Vasdorongokkal, franciakulcsokkal, ólmos gumibotokkal ütöttekvertek bennünket. A banda vezére ezután lefeszítette rádióantenna kivezetőjét, s hozzálátott a pilótafülke ajtajának feszegetéséhez. Egy pillanatra kinyílt az ajtó, s ekkor Polyák pisztollyal a kezében igyekezett behatolni a pilótafülkébe. De szerelőnek sikerült az ajtót Polyák orra előtt ismét bezárnia.

A repülőgép személyzete nem tudta, hogy a gépben minden utas, vagy csak az utasok egy része tartozik-e a bandához, s hogy a gép elrablását megakadályozza, a két pilóta manőverezni kezdett. Gyorsan zuhanni kezdett a gép, majd ugyanolyan gyorsan emelkedni. Ez többször is megismétlődött. A repülőgép teherárut: csomagokat, ládákat is szállított, s ezek a sok zuhanástól elszabadultak, hol a mennyezetre lódultak, hol pedig visszaestek ránk. Az amúgy is súlyosan sebesült emberek nem tudtak elugrálni a nehéz csomagok elől.

A banda most minden erejét a pilótafülke ajtajának felfeszítésére fordította. Ez elég gyorsan sikerült is nekik, ekkor Polyák berohant a pilótafülkébe, s ott is megkezdődött a nagy dulakodás.'

A többit Góré János, első pilóta mondja el: 'Rábacsécsénynél még minden rendben volt, így tájékoztattuk a repülőteret is. Két-három perc múlva Tóth Sándor szerelő arra lett figyelmes, hogy kopogtatnak az ajtón. Kinyitottuk, s ekkor jöttünk rá, hogy el akarják rabolni a gépet. Kilencszáz méter magasan repültünk, s manőverezni kezdtünk. Jelzést is adtunk rádió útján: Q-H-H-S-0-S. Ez annyit jelent: Kényszerleszállok, segítség. Nem tudom, hogy felfogták-e jelzésünket, mert ekkor felpattant az utasfülke ajtaja, s Polyák pisztollyal a kezében beszaladt hozzánk. Tóthnak jó darabig sikerült a többi banditát feltartóztatnia a keskeny folyosón, s így Polyák egyedül maradt. Doktorral kezdett el dulakodni, majd én is kiszállván az ülésből, Polyákra támadtam, s a rakétapisztollyal nekiestem. (Ingolstadt-ban hallottam, hogy Polyáknak nyolc repedés volt a fején és három foga is kihullott.) Már-már úgy látszott, hogy mi győzedelmeskedünk a banditák felett, de Tóth nem bírta tovább tartani a bejáratot, mert Polyáknak még volt annyi ereje, hogy Tóthra süsse pisztolyát. A lövés szerencsére nem talált, de – sajnos – Balla és még egynéhány bandita behatolt hozzánk. Polyák is jobban lett, s revolverrel sakkban tartott bennünket. Nagy meglepetésünkre aztán Polyák beült a másodpilóta helyére, s kiderült, hogy ért a repülőgép vezetéséhez. A további ellenállásnak már nem volt értelme. Végig a Duna vonalán haladt a gép, majd már Németország fölött elkanyarodtunk egy autobahn (széles országút) irányában, s leszálltunk az ingolstadti repülőtéren.'

Megkérdeztük dr. Rudolf Billig orvostól, vajon lehet-e beszélgetni a betegekkel. Miután a szimpatikus, szemüveges német orvos erre engedélyt adott, arra kértük dr. Dénes Tibor dramaturgot, hogy mondja el, mi történt azután Ingolstadtban.
'Itt kocsira raktak bennünket, s mivel én súlyosan megsebesültem, kórházba szállítottak. Itt felkeresett egy bizottság, amely állítólag a menedékjoggal foglalkozik, s ennek amerikai tagja a csillagokat is leígérte az égről, ha kinn maradok. Honnan, honnan nem, megtudták, hogy korábban internálva voltam, s arra kértek, írjam meg internálásom történetét. Azt mondták, ezért a könyvért annyi dollárt kapok, amennyiből legalább öt esztendeig fényesen élhetek. Megígérték, hogy közbenjárásukra családomat is utánam szállítják. Mondtam nekik, hogy hiába minden próbálkozásuk. Különben is beteg vagyok, ne kínozzanak. De ők csak tovább hajtogatták a magukét. Végre visszavittek a betegszobába. Doktor Elek még súlyosabban megsebesült, mint én, vele ugyanezt a cirkuszt többször is megcsinálták, olyannyira, hogy ez a német orvosokat és ápolókat is felháborította. Először mindenki úgy döntött, hogy hazatér, de később két tapasztalatlanabb fiatal: Horváth János és Antal Ilona engedett a csábításnak és kint maradt. Én csak annyit mondhatok, nagyon örülök, hogy itthon lehetek Magyarországon' - mondta Dénes."

Góré János első pilóta, Fenesi János másodpilóta, Tóth Sándor hajózószerelő és Benedikt Károly hajózótávírást kitüntetést kapott. Az utasoknak körülbelül a fele disszidált, a fele hazatért, de a repülősök közül senki sem maradt kinn.

Azóta – e történethez kapcsolódva – két, pletykának is felfogható történetet hallottam. Az egyik, hogy Góré Jánost egyszer évekkel később Koppenhágában, a magyar gép pilótakabinban felkereste egy elegáns férfi és bemutatkozott: ő volt a gép egykori eltérítője. De ezt a gépeltérítő urat néhány évvel később hiába kereste egy magyar újságíró odakinn, aki tudni szeretett volna a sorsáról, nem találta, mert akkor állítólag kábítószer-csempészés miatt éppen letartóztatásban volt.

A másik – ugyancsak a fentiekhez kapcsolódó – értesülésem, hogy ettől az esettől kezdve mindaddig, amíg meg nem szüntették a belföldi légi forgalmat, állandóan nyomozókat is ültettek a Budapesttől nyugati irányban közlekedő belföldi légi járatokra. Akkori tréfálkozás szerint, ha két ember váltott jegyet a gépre, akkor négy utasra kellett számítani, mert jószerivel minden utasra jutott egy nyomozó.

Tréfa volt-e vagy sem, nem tudhatom, de minden tréfának szokott lenni valami alapja. És mégis, ilyen óvintézkedések ellenére is bekövetkezett néhány hónap múlva az újabb kísérlet, amelyre talán már kevesebben emlékeznek, hiszen sikertelen maradt. Az előzményeket elsárgult papírokból próbálom rekonstruálni.

1956. október 13-án szombaton bejelentés érkezik a lakosságtól, hogy a hétfői Szombathely-Zalaegerszeg repülőjárat ellen fegyveres banditák támadást készítenek elő.

Hétfőn reggel a Belügyminisztérium fokozott vizsgálatot tart a Ferihegyi repülőtéren. Két személyt megmotoznak. Az egyik – mint utóbb kiderült – a banda tagja, de fegyvere a csomagjában volt (aktatáska), és erre nem terjedt ki a motozás. A másik személy, aki igen feltűnően viselkedett – térképet nézett, vasúti és autóbusz-menetrendek voltak nála – ártatlan utas volt, aki izgult, mert először utazott repülőgépen. Tíz perc késéssel indul a gép. Szerencsére az egyik utas lemarad, így fel tud szállni két nyomozó, aki figyeli az utasokat.

A banda egyik tagja, a tulajdonképpeni vezető, már pénteken elutazott Szombathelyre, hogy ott csatlakozzék, és Zalaegerszeg felé utazzék. Nyugatról hazatért horthysta tiszt volt, aki illegálisan tartózkodott Magyarországon. Pénteken Szombathelyen a repülőtéren gyanúsan viselkedett, és az államvédelmi szervek őrizetbe vették. A bandához való csatlakozása így meghiúsult, de hogy ő a banda vezetője, az csak később derült ki.

Budapestről 18 utas indult el. Szombathelyen hét-nyolc leszáll, és négy-öt felszáll, így 14-en folytatják az utat Zalaegerszeg felé. A nyomozók számára igen kedvezőtlen volt a gépben az elhelyezkedés. Nehéz volt az utasokat szemmel tartani. A banda tagjai úgy viselkedtek, mintha nem ismernék egymást.

Amikor Szombathelyen felszáll a gép, feltűnik a nyomozóknak, hogy nagy átcsoportosítás történt az elhelyezkedésben. A banda előrehúzódott. Ez kedvező volt a nyomozók számára, így kitűnően átlátták az egész gépet, és biztosították egymást.

Mintegy ötperces légi út után a második ülésen levő fiatalember felállt, és odament az első ülésen levőhöz. Úgy helyezkedett, hogy az ülő embert teljesen eltakarja. Közben ez feláll, és a csomagtartóról sportzsákot vesz le. Ebből kiemel egy tárgyat, és a nyomozó csak azt látta, hogy valami nehezebb dolog lehet. Ezzel egy időben a másik üléssor legelső ülésén levő fiatalember leemeli aktatáskáját, és szintén több nehezebb tárgyat emel ki belőle. Idegességében fordítva nyitja ki a táskát, de még így sem sikerül megállapítani, milyen tárgy lehet. Utóbb kiderül, hogy fejszét, feszítővasat és szerszámokat vett elő az ajtó kinyitásához. Mikor ez megtörtént, azt lehetett hallani, hogy az álló fiatalembert biztatta ülő társa: „Menj előre, gyorsan helyezkedj el!” Előremegy, és elkezdi nyitogatni a pilótafülke ajtaját. A másik pedig lefűrészelt tusájú, szürke géppisztollyal a kezében szembefordul az utasokkal és felkiabál: Kezeket fel! Ebben a pillanatban az elöl ülő nyomozó kirántja pisztolyát és lő, a lövés talál. Rögtön rálőtt az ajtónál álló emberre és a másik sor székén ülőre is, mindkét lövés talál. A géppisztolyos azonban még nem esett össze, így még egy lövést ad le rá. Közben a pilóta leadja a „megtámadtak” jelzést, és elkezdi „buktatni” a gépet.

Zalaegerszeg helyett Szombathelyre érnek. A leszállásnál senki nem meri kinyitni az ajtót. A kellő biztosítás után kiszállnak. A géppisztolyos közben meghalt, a másik kettő súlyosan megsebesült, és a mentők szállítják el. A banda negyedik tagja, aki szintén a gépen ült, nem avatkozott közbe, azonban Szombathelyen őt is letartóztatják. A banda tagjai – a horthysta tiszttől eltekintve – fiatalok voltak. 1957-ben hadbíróság előtt feleltek tettükért.

Emlékeznek még arra, amit a varsói repülőgép eltérítési kísérlet után említettünk? Emlékeznek rá, mennyire indokolja a földi helyzet a levegőben való viselkedést, sőt a levegőben történtek megítélését és a feladatértelmezést is? Azt mondtuk, ne csodálkozzunk, ha a hatalom hivatásos védelmezői idegesebb légkörben idegesebben reflektálnak a váratlan, a rendkívüli, a bonyolultabb szituációkra! 1956 októberében, az ellenforradalom első napjánál jóformán csak egy héttel korábban, az ország akkori állapotában, sőt idegállapotában, lám – és érthetően – a magyar néphatalom védelmezői is idegesen és habozás nélküli operativitással reagáltak a veszélyre. Ez így természetes, így logikus, sőt így kötelesség- és hivatásszerű. Ekként is kell értelmezni és megérteni, bármely országban is találkozunk jeleivel vagy éppen következményeivel.

Régi dolgokra emlékezvén, igazán csak azért, hogy az olvasó meg ne gyanúsíthasson bizonyos dolgok elhallgatásának szándékával, ejtsünk szót még néhány eseményről.
1952. október 2-án Nyíregyházán a repülőgép első és másodpilótája, továbbá hajózótávírásza is életét vesztette, amikor a gép leszállás után nagy erővel egy épület falának rohant. Az időjárási helyzet úgynevezett műszerrepülést indokolt volna, a kapitány azonban ezt a szabályt megszegve, látás mellett, az irányadók használata nélkül repülte az útvonalat, helytelenül határozta el a nyíregyházi leszállást: a mindenáron való repülés és leszállás áldozata lett.

Hét évvel később, 1959 augusztusában, amikor az Ibusz szervezésében, repülőgépen több szegedi lakos Siófokra kirándult két utasszállító repülőgépen, hazafelé utazván az utasok észrevették, hogy a személyzet egyes tagjai alkoholt fogyasztottak. Az aggodalom igazolódott. A gép egy ízben olyan alacsonyan repült, hogy a szárny a fák koronájába ütközött. Csak a repülőgépvezető kiválóságának köszönhető, hogy megúszták a dolgot, s végül épségben leszálltak a szegedi repülőtéren. Mint az utólagos vizsgálat igazolta: a személyzet tagjai enyhe, illetve közepes alkoholos befolyásoltság állapotában voltak.

(Folytatjuk)