Malév: képek, szavak, emlékek

Talán maguk a malévesek sem gondolták volna, mekkora érzelmi hullámzást kelt a nemzeti légitársaság leállása. Ennek egyfajta bizonyítéka az internetes oldalakon, főképp a közösségi lapokon megjelenő írások tömkelege. Most mindenki érthető mód felidézi emlékeit, és talán az is érthető, ha szinte mindenki a szép élményekről ír és beszél. Nem az esetleges késésekről vagy poggyászbajokról, hanem hogy milyen jó volt a Malévval repülni, mennyire lehetett szeretni a szép festésű gépeket.

Filmhíradó 1986-ból

Ilyen szép emlékeket ébreszt bennünk a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban látható filmhíradóanyag az első negyven évről: ritka öröm látni a Po–2-es, Li–2-es korszak mozgóképeit, vagy nézni-hallgatni az olyan legendás Malév-pilótát, mint Lánc Tibor. Bizony ennek a kis mozinak az optimizmusa is magával ragadó, egy olyan korszaké, amelyben senki nem gondolta volna, hogy egy ilyen dinamikusan fejlődő társaságnak is vége lehet egyszer.

Az iho/repülés is arra biztatta olvasóit, hogy írják meg a maguk emlékeit. És kapunk is ilyen cikkeket. Újságíró kollégám, Németh Károly írását például. Szívesen közreadjuk az emlékezést, közben nézzenek meg néhány, az interneten keringő video-összeállítást is a Malév elmúlt 66 évéről – és utolsó néhány napjáról.

Aligha lehet fiúgyerek, aki ezt elmondhatja magáról, ugyanakkor megúszta volna, hogy már néhány éves korában – legalábbis szavakban – ne szívja magába a „kerozin gőzét”!

Igen, én is ott ültem az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején nagybátyám ölében, és tágra nyílt szemmel, némán hallgattam Németh János (akkoriban kollégáinak inkább James, ha jól emlékszem) meséit a repülés csodáiról! Megtudtam, hogyan lett katonai, majd később mezőgazdasági pilótából a Malév elismert kapitánya. A magyar légitársaság pilótája – és ennek már akkor is különös jelentősége volt! Mert a kiképzést és a szakszolgálati engedélyt akkoriban a pilótáknak több év alatt csak a Szovjetunióban lehetett megszerezni, de utasokat már a Malév Il–18-asain kellett szállítaniuk. Sok történetet hallottam ezekről az időkről. A Vnukovón felejtett „Szovjetunió Északi Sarki Flottája” feliratú Tu–104-esről, amelyről senki sem tudta, hogyan került a moszkvai repülőtérre, azután évekig nem kereste senki, vagy a bejrúti kísérteties éjszakai leszállásokról, később az ottani katasztrófa feltételezett okairól is.

Persze szóltak mesék repülős szerelmekről, a cateringről, meg a többnapos kiküldetések titkairól. No meg arról is, hogy amikor egy körfűrész kettévágta nagybátyám jobb kezének mutatóujját, hogyan állították be a helyreállító műtétnél – egy seprűnyél segítségével – „végleges szögállásba”, hogy a Tu–154-es kormányát így is kellő erővel tudja szorítani.

Fel lettem készítve tehát a repülésre, amiből – szerencsémre – nagyon sok kijutott. Nem, sajnos nem repülősként, ez túl direkt folytatás, már-már amerikai sztori lett volna. Előbb élsportolóként, majd újságíróként, később inkább turistaként voltam évtizedekig, ha nem is napi, de heti vendége a Malévnak. Ismertük a személyzeteket, akkor még nem számított főbenjáró bűnnek, ha belátogattunk a pilótafülkébe, ahol elbeszélgettünk a „pilcsikkel” a világ nagy dolgairól, és hallgattuk a mindig új és mindig érdeklődésünkre számot tartó históriákat a repülésről, a légitársaságról.

A mi légitársaságunkról, amely mindig elvitt minket mindenhova, azután az előre hozott otthont jelentette. Amikor a „sztyuvik” a gép ajtajában – lett légyen az 18-as, 134-es, 154-es vagy kisebb-nagyobb Boeing – magyarul köszöntek, és mosolyogva szóltak: húzzuk le a fejünket... Az a haza első „csókja” volt! Emlékszem, többhetes mongóliai „kiküldetés” után – még az „átkosban” – mennyire „európainak” éreztük magunkat, amikor Moszkvában felszállhattunk a kék orrú Malév-gépre, és Budapestig kiolvashattuk a hazai újságokat, hogy a mindig empatikus utaskísérők jóvoltából Ferihegyig megihattuk a gép teljes borkészletét! Vagy amikor New Yorkban a Kennedy bábeli forgatagában felfedeztük, nem kell keresni az eligazító táblán, melyik kijáratról is indul haza a gépünk, csak követni kell a legszebb nőket, mert azok garantáltan a Malévhez, Magyarországhoz tartoznak. Persze közben számtalan más légitársasággal is repültem, repültünk, de „otthon” csak a Malév gépein éreztük magunkat.

Aki eddig végigolvasta ezt az írást, talán érti, miért „homályosult el a látásom”, amikor meghallottam a hírt – vége. Átérzem azt, hogy akiknek végképp le kell venniük magukról az egyenruhát, akiknek ott a ködös ír reptéren utoljára kellett lejönniük a lépcsőn gépeikről, azokban valóban összetört valami. De nem csak bennük! Tudjatok róla, egykori malévesek, bennünk, utasokban – szintúgy! Remélem, egyszer újra egymásra találunk.

Továbbra is várjuk bárki jelentkezését: emlékekkel, történetekkel, amelyeket az interneten keringő képek, emlékfilmek kíséretében adunk majd újra közre.