Még eggyel kevesebb...

Nincsen szerencséje az államvasútnak és az értékvédelemnek egymással. Néhány nagy, nagyon az előtérbe tolt, általában a városi állomásokon végbemenő épületfelújítás mellett a vasút épített örökségének javát kitevő, háttérbe húzódó épületállományt lassan, de biztosan felőrli az idő vasfoga – különös tekintettel arra, hogy kevés kivétellel ezek az építmények nem különösen időtálló anyagból épültek. A magyar vasúton jószerivel ismeretlen a természetes palakő-fedésű Ruhr-vidéki állomásépület, vagy a faragott kövekből épült angol kisállomás.

E sorok írója még bújócskázott a Dunakeszi állomáson álló egykori vízházban, amely egyetlen, az első Kandó-mozdony próbamenetét bemutató fotóról lehet ismerős, ugyancsak ennek az állomásnak a másik bejáratánál dobálta meg kaviccsal a közúti hídról az akkor már használaton kívüli Torony első emeleti szükséglakásának ablakát – ma mindkettőnek hűlt helye: a vízház felrobbantásával járó iszonyatos hanghatás és a környéken végiggördülő porhenger a gyerekkor egyik éles emléke. A Torony pedig egyszer csak eltűnt, talán hídfelújítás lett belőle, vagy körforgalom.

Most pedig a hajdúszoboszlói víztorony is csatlakozik ehhez a szürke sorozathoz. Mondhatni, a víztornyok különösen veszélyeztetettek, akárcsak a fűtőházak, egy eltűnt technológia látszólag haszontalan hírmondói. A minta veszélyes: fel kell készülni arra, hogy a technológia, a szokások, a használatnak akár az üzemeltetők, akár a célközönség oldaláról történő megváltozása tömegével fog a használaton kívülre lökni építményeket. A folyamat már elindult, elég, ha a bedeszkázott ablakú várótermek sorát nézzük egy mellékvonali járaton ülve, de a fővonalak sem kivételek: mindig borzongató belegondolni, milyen elzárt terek lehetnek az istvántelki megálló épületének elfalazott ablakain-ajtóin túl.

Stratégia hiánya sejlik fel a mérhetetlen értékvesztés mögött, egy-egy használaton kívülinek kikiáltott építmény – mint most a hajdúszoboszlói víztorony – bontása pedig csak látványosságában és hirtelen drámaiságában különbözik attól, mintha egyszerűen sorsára hagynák a tornyot, hagy omoljon kedvére, mint ezt az ország rengeteg állomásán teszik építmények tömegei. Egy-egy ilyen bontás mérföldkőnek tűnik, de a külön bejelentés nélküli összeomlások, ablak-elfalazások, építőanyag-lopások, csendes épületkimúlások mindennaposak és tömegesek. Nemcsak székesfehérvári toronyból, püspökladányi fűtőházból és – immár – hajdúszoboszlói víztoronyból áll a lista.

Eközben persze pótlódott is az épületállomány, de valahogyan a vasút és az igazán jó, minőségi építészet – pedig van ilyen az országban – nagyon nehezen talált egymásra. A döntő mértékű, a háború majd pedig a korszerűségbe vetett idétlen hit pusztítása által okozott épületállomány-csere nagyján túl van a vasút. Ez a folyamat egy erős, irányított elsivárosodás volt, ennek illusztrációjául elegendő végignézni az állomásokat Budapest és Miskolc, Budapest és Hegyeshalom között, vagy akár a Balaton mindkét partján. Ezeknek fényében még egy hajdúszoboszlói víztorony is fájni tud, noha szigorú szemmel megnézve valójában semmi különös nincsen rajta.

A figyelmes szemlélőnek azért beugranak külföldi képek: rögtön két, pöpec módon karbantartott víztorony a Bologna és Firenze közötti régi, ősidők óta villamosított fővonal vízválasztóján, tornaterem egy felszámolt angol vasútvonal egyik állomási csarnokában, de hát ezek mind-mind a halódó nyugat ópiumának számítanak, ahol – oh, borzalom – könyvtár és bevásárlóközpont nyílik a használaton kívüli templomban. Na jó, ne legyünk igazságtalanok, itthon is a hóna alá nyúl a központi akarat egy-egy jobb sorsra érdemes állomásépületnek, Dunakeszin például PolgárKormányablak kerül a használaton kívüli felvételi épületbe.

Persze a felsővezeték közelsége, a tervezett vágánykép, a megnövelt ívsugarak, meg még ki tudja, miféle érvek nagyon hatásosnak, mindent eldöntőnek számítanak egy-egy bontásnál, ezért is vetik be őket. A valós ok teljesen más: mérnöki érzéketlenség, figyelmetlenség, szakbarbárság, más szakterületek iránti lesajnálás. Hiszen nem lehet kétségünk: lehetett volna úgy is állomást tervezni Fehérváron, hogy a torony megmaradjon, és valami iszonyú jó kiállítás, interaktív izé kerüljön bele, természetesen Püspökladányban és Hajdúszoboszlón is lehetett volna úgy alakítani a vágányképet egy többszázmilliárdos beruházásnál, hogy az értékeket kibontjuk és nem megsemmisítjük. Bizonyára szívesen töltött volna bárki egy éjszakát az egyszobás szállodává alakított víztoronyban, ahonnan kiváló a kilátás, és még a helyrehozatal árát is megtermelte volna az új funkció.

Sajnos, a mai magyar gyakorlatban a többszázmilliárd forint éppen arra biztosíték, hogy a rombolás a kelleténél nagyobb lesz: szerényebb büdzsénél nagyobb a figyelem, jobb a párbeszéd, a gőzhenger nem tapos le mindent: embararcot viselnek a tervezők és a döntéshozók.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!