Odafentről látni... 4.

Az AirPano egy nonprofit vállalkozás, amely nagy felbontású, 3D-s légifelvételekre szakosodott. Orosz fotósok közössége, tagjai a panorámafelvételek elkötelezett hívei. A föld érdekes részeinek 3D-túráját tűzték ki célul, hogy mindenki a levegőből láthassa, amit látni érdemes. A képek interaktívak. Oleg Gaponjuk és csapatának feljegyzései színesítik a történeteket. Az első helyszín Nepál volt, a Himalája vidéke, a második Egyiptom, ahol a piramisokat távirányítású apró robothelikopterek fényképezték, a helyi hatóságok nem kis megrökönyödésére. A legutóbbi beszámoló ugyancsak távirányítású helikopter bevetéséről szólt, de már békésebb környezetben, Bajorországban, ahol csak az időjárással kellett megharcolni. Ami most következik, az messzibb tájakra visz.

Tavaly márciusban Dima Mojszejenko elrepült Venezuelába, hogy megörökítse a világ legmagasabb zuhatagát, az Angyal-vízesést. A rendkívül instabil időjárás miatt, ami az egész régióban uralkodott, ez a munka két napig tartott. Dimának végül sikerült a vízesést lefotóznia, és még másik kettőt is, amelyek a Tepui-hegyből hullanak alá. Aranybányák fölött repülve is kamatoztatta panorámafotós tudását. Így számol be erről:

„Amikor átjöttem a venezuelai Margarita-szigetre (a szörfözők és sárkányosok Mekkájába), A Salto Angel (Angyal-vízesés) könnyű célnak látszott. Azt mindenki tudja, hogy az Angyal-vízesés a legmagasabb a világon.

Legmagasabb pontja 979 méter, a víz pedig 807 méterről zuhan le. Ez olyan nagy magasság, hogy mire a víz leér, apró részecskékre szakadva ködöt alkot.

Meg kell említenünk, hogy Venezuela különleges ország. Túl Hugo Chavezen és a szokatlanul olcsó üzemanyagáron (csak száz rubelbe került a dzsip teljes feltankolása), ez az otthona a híres Tepui-hegyformációnak.

A Tepui szó a Pemon indiánok nyelvéből származik, jelentése: Istenek Háza. A Tepui-formációk teljesen külön állnak egymástól, tornyaik a dzsungel fölé nyúlva különleges növényeknek és állatoknak adnak otthont. A Tepui (Tepuyként is emlegetik) különleges hegy lapos tetővel, asztaltetőnek is nevezik.

Angel később megpróbált leszállni El Rio Caroní nevű Flamingo típusú monoplánjával az Auyantepui tetejére, de a gép összetört, amikor kerekei belesüllyedtek a puha földbe. Neki és három társának, köztük feleségének, Marie-nak gyalog kellett lemászni a hegyről. Tizenegy napjukba került, mire utat találtak a civilizációba a meredek hegyoldalon, de kalandjuk híre szerteszállt, és a vízesést Angel tiszteletére Angyal-vízesésnek nevezték el.

E környéken több nagyon magas vízesés is található. Képzelj el kilométer magas hegyeket meredek, függőleges falakkal és lapos tetővel a sűrű dzsungel közepén. E hegyeken még gyenge esőzéskor is sok víz gyűlik össze, ami aztán sok helyütt vízesés formájában folyik le. Az Angyal-vízesés csak egyike ezeknek, de a legmagasabb. Más vízfolyások is lezúdulnak az Auyantepui-hegyről, de ezek „csak” 200-300 méterről.

Mivel a hegyi vízeséseket az esők táplálják, az utazás időpontját gondosan meg kell tervezni. A száraz évszakban az Angyal csak egy csörgedező patakocska, az esős évszakban azoban igazi zuhatag. Az időjárás viszont annyira kiszámíthatatlan, hogy akár egy hónapba is beletelhet, mire teljes szépségében láthatjuk.

A száraz szezon ellenére informátoraink heves esőzésekről tudósítottak. Ez igazi zuhatagot helyezett kilátásba: sietnünk kellett!

Még Moszkvában kiderítettem, hogy nincs helikopterszolgálat a vízesés környékére a Canaima Nemzeti Parkban. Az olyan kis repülőgépek, amelyek a turistáknak jók voltak, hogy odarepítsék őket, számunkra nem feleltek meg. Ezért rögtön szállítási megoldásokat kezdtem keresni érkezésünk első napjától Margarita szigetére. Az Angyal-vízeséshez csak repülőgéppel vagy csónakon lehet eljutni.

Háromnapi keresés után találtam egy társaságot, amely az aranybányáknál dolgozott egy Bell–206 helikopterrel. A társaság székhelye 100 kilométerre volt a vízeséstől. Biztosítottak róla, hogy a „kedves orosz vendégeiket” a vágyott Angyal-vízeséshez simán elrepítik bármely délelőtt. Két repülőgép-átszállás, egy Orinoco-folyami átkelés és nyolcórás terepjárózás árán értünk el Margarita-szigetre, a társaság irodájába. Azt hiszem, látszik, hogy bármire hajlandók voltunk a cél érdekében. Nem sok időbe telt, máris ott állhattam a felszállásra kész sárga helikopter mellett.

Az első napon reggel 7-kor szálltunk fel, egy tábor mellett értünk földet, ahonnan kirándulóbusz vitte a turistákat a vízeséshez. Informátorunk nem hazudott: nagy-nagy zuhatag ömlött le a hegy tetejéről. Még viszonylag távolról is nagy benyomást tett ránk ez az angyal. Majd egy kilométerről lezúdulva a víz apró „darabokra” tört a hegy lábánál. Csak álltunk ott a vízköd felhőben, ámuldozva, honnan jön ez a hatalmas folyó… Millió apró csöpp záporozott szerte; sehol máshol nem éltem át ennyire a természet nagyszerűségét.

Előkészültünk a repüléshez: levettük a helikopter ajtóit és elhelyezkedtünk. Bár a vízesés fölött tiszta volt az ég, sűrű borultság látszott az Auyantepui-hegy fölött, ahonnan az Angyal elindult. Úgy döntöttem, a hegycsúcsra repülünk és ott várunk. Alig találtunk leszállóhelyet a platót borító sziklák között. A Tepui távolról kedvesnek látszik, de valójában többméteres hasadékok tagolják, tíz emelet magas falai meredekek. Eléggé nehéz ezen a fennsíkon közlekedni. Egy órán belül kék rések nyíltak a felhők között, de csak azért, hogy rögtön be is csukódjanak. És még messze is voltak a vízeséstől.

Aztán hirtelen, öt perc alatt elnyelt egy leszálló felhő: sűrű ködben találtuk magunkat. A pilóta nemcsak hogy kizárta a fotózást, de a felszállás gondolatát is elvetette. A kilométernyi magas szikla és a felhők bármikor máskor izgalomba hoztak volna. Most azonban, sajnos, komolyan ottragadtunk egy hegy tetején. A pilóta szavai sem bátorítottak: az ilyen ködök akár egy napig is eltarthatnak, mondta.

Mégis szerencsénk volt: ebédidőre a köd vékonyodni kezdett, felszálltunk. A pilóta talált egy rést a ködben, így boldogan visszarepülhettünk a táborhoz. Szürreális élmény volt a süllyedés: egy ködcsatornába merültünk, ami teljesen körbevett minket. Próbáltam lekapni a hegy tetejét, mielőtt egészen eltűnt.

Földet érés után, amikor elkezdtük visszaakasztani a helikopter ajtóit a helyükre, a vízesés, mintha csak kiröhögne, hirtelen összes szépségében tündökölni kezdett. A vastag ködfal tíz perc alatt teljesen felszívódott!

Úgy döntöttem, másnap visszarepülök az Angyalhoz. Ezúttal az aranybányászok falujából szálltunk fel, amit simán „88 kilométer”-nek hívtak. Egyórányi út vezetett a vízeséshez. Borult volt az ég. Milyen lesz a vízesésnél, 90 kilométerrel odébb? Senki sem tudta.

Amikor az alaptábornál reggel 8-kor leszálltunk, a vízesést egyáltalán nem lehetett látni. Még az Auyantepui-hegy oldalát is folyamatosan sűrűsödő köd borította. Tízkor aztán a vízesés fele már látható volt, 11-re a teteje is majdnem látszott. Menni akartam: felszálltam, hogy levegyem a felhőket a zuhatag közepén.

Szürke volt az ég fölöttünk. Ahogy emelkedni kezdtünk, a vízesés teteje megint eltűnt a ködben. Csináltam azért egy szferikus panorámát. Fél egy felé az ég hirtelen kitisztult, és majdnem egészen kék lett, de… Murphy törvénye életbe lépett: sem a vízesés, sem az Auyantepui teteje nem volt látható.

Nem akartam hiába tölteni az időt a levegőben, úgy döntöttem, lefotózom a környező vízeséseket. Köröztünk egy pompás, 300 méter magas zuhatag körül, amelynek Sárkány volt a neve. Aztán odébb mentünk a Salto Cortinához, amelynek két zuhataga is volt egyenként 200 méterről. Mégis a Sárkány tetszett jobban, gyönyörű helyen volt, három oldalról sziklák övezték.

A Sárkány fotózását befejezve láttam, hogy az Angyal fölött tisztul az ég. Azonnal odarepültünk. Pár percen belül a köd teljesen eltűnt, és végre megkaptam, amiért jöttem: az Angyal-vízesést képekben.

Délután egy óra volt, csak a csúcs fürdött a napfényben, miközben a vízesés alja már árnyékba veszett. Tizenöt percig tartott. Aztán megint leszállt a felhő. Így bánt velünk a természet: két nap alatt összesen 15 percet adott!

Visszautunkon szürreális vörös és zöld színeket láttunk a földön. Itt vannak az aranybányák!

Némi veszekedés után a pilóta belement, hogy átlebegjen a bányák fölött nyitott ajtóval, némi borravaló ígéretével. Óvott viszont attól, nehogy meglássanak a helyiek kamerával a kezünkben, mert lőni fognak.

Az emberek az aranybányákról leginkább El Dorado városára asszociálnak. A legenda szerint a spanyol hódítók számtalan emberrel találták szembe magukat Dél-Amerikában, akik arany ékszereket viseltek, és sok aranytárgyat használtak mindennapjaikban. Így keletkezett az aranyváros mítosza, amely szájhagyomány szerint valahol a modern Columbia és Venezuela határa körül létezett. Ez a monda késztette a spanyolokat arra, hogy mélyen behatoljanak a kontinensre. Bár El Doradót sosem találták meg, Venezuelában a legenda még mindig él.
Miután hazatértünk, lett csak világos számunkra, hogy az egyik legnagyobb aranybánya fölött körözhettünk. Nyitott aknákban bányásszák itt az aranyat, ez magyarázza a narancsvörös talajt és kőzetet. Az aranybányászok a Ciudad Dorada nevű faluban élnek, közel a bányához.

Örültem a repülésnek a bányák fölött, bár az Aranyvárost nem láttam. A bányászok talán fáradtak voltak, ezért a 40 fokos hőségben nem dolgoztak, vagy a zápor riasztotta el őket (emiatt látható a szivárvány). Az is lehet, hogy a pilótánk jól dolgozott, hogy kiérdemelje a borravalót. A lényeg az, hogy senki nem figyelt fel ránk, így békében fejeztük be a fotózást.

Visszautazás közben végre úgy éreztem: elégedett lehetek a munkámmal. Minden jól ment. Lekaptam az Angyalt, és még sok gyönyörűséget.”