Párizsban szép a tavasz (is)

„Áprilisban volt szerencsém egy napot Strasbourgban, illetve hármat Párizsban tölteni. Mindezt egy szervezett autóbuszos kirándulás keretén belül. A jó tizenhat órás buszozás után, délután egy körül futottunk be Strasbourgba. Mivel a szobákat a hotelben csak három órától vehettük át, volt időnk nagyjából feltérképezni a várost.

Az egyből feltűnt, hogy Strasbourg közösségi közlekedésében az autóbuszok mellett a villamosoké a főszerep. A városban öt villamosvonal működik, amelyek A, B, C, D, E betűjelzést kaptak. A szép, modern járművek mind egyterűek, természetesen csuklós kivitelben. Feltűnőek a hatalmas ajtók, amelyekkel valóban gyorsan lebonyolítható az utascsere. A régebbi Eurotramok mellett Alstom Citadisok járnak. A városi autóbuszok szinte mindegyike biogáz-üzemű.

Mivel még itthon eldöntöttem, hogy egyik városban (Strasbourg és Párizs) sem fogom kihagyni a vasútállomás illetve pályaudvar felkeresését, sőt, odáig „süllyedtem”, hogy tájékozódásképpen internetes térképen előre megnéztem, hogy is néz ki a kiszemelt állomás. Így a szoba elfoglalása, egy gyors zuhany és egy kiadós kávé után párommal nyakunkba vettük a várost. A központ bejárása, megcsodálása, fényképezése után kiadtam a parancsot: Irány a pályaudvar! A touristinfóból szerzett térképpel gyerekjáték volt megtalálni a helyes utat. Néhány utca, tér, és máris szembetaláltuk magunkat a Gare de Strasbourg hatalmas üvegkupolájával. Csalóka a dolog, mert az ember meglátva ezt a hatalmas lapított gömböt, arra gondol, hogy egy modern európai városnak modern pályaudvar is dukál. De... Itt jön a kellemes meglepetés: az üvegbuborékba lépve elénk tárul az „igazi” állomásépület, amit szerencsére nem bontottak el, sőt köszöni szépen, nagyon jó állapotban van.

Bent a hatalmas várótermet elhagyva ér ki az ember a peronokra, amelyek természetesen fedettek. És elő a fényképezőgépet, teljes gőzzel belevetettem magam a fotózásba! Volt minden, amit csak egy vasútbolond el tud képzelni. TGV jött, TGV ment, helyi és távolsági vonatok, és ami feltette az i-re a pontot: német mozdonnyal befutott a Moszkva–Párizs viszonylatú vonat. Német masina lejárt, francia rájárt, néhány perc és indult tovább. Szegény párom, egy padon ülve türelmesen várta ki, hogy férje „lecsillapodjon”.

Párizsba másnap késő délután érkeztünk meg. Még itthon elterveztük, miket szeretnénk látni, párom kétoldalnyi listával készült az útra. A magam részéről „csak” egy-két pályaudvart szerettem volna megnézni. Lévén szervezett utazásról volt szó, némileg kötve voltunk a társainkhoz, azaz az autóbusz menetrendjéhez. És itt jön a de! Akárcsak eddigi utazásaink során, most is azt a gyakorlatot követtük, hogy a busszal bemegyünk a városba (mivel szállodánk a külvárosban volt), majd leválunk a többiektől, és a magunk útját járva fedezzük fel a terepet. Erre a legegyszerűbb és leghatékonyabb mód a tömegközlekedés használata.

Még idehaza kiderítettük, hogy Párizs hemzseg a metróvonalaktól. Azt is megtudtuk, hogy vonaljegyek vásárlása helyett sokkal célszerűbb  bérletet venni. Így első párizsi utunk egy metrólejárathoz vezetett (név szerint a Madeleine), ahol is fejenként 24 euróért megvettük a háromnapos, 1–3. zónára szóló jegyet (egy vonaljegy 1,7 euróba kerül). Ezzel korlátlan számú utazás bonyolítható le, érvényes metróra, buszra, RER-re, villamosra, sőt még a siklóra is. Mondanom sem kell, teljes mértékben kihasználtuk a jegy adta lehetőségeket.

Párizsban közlekedni könnyű. Nincs az a pont a városban, amit ne lehetne elérni akár busszal, akár metróval. Ami szükségeltetik: a célállomás és egy közlekedési térkép. Mint mondottam, párom felkészült. Bemondta nekem a célállomás nevét, címét, mire én kikapva a térképet a zsebemből, már mondtam is, hányas metróvonal melyik állomásáról, átszállással vagy anélkül juthatunk el a kiszemelt látnivalóhoz.

Minden egyes metrólejáratban, a hozzá kapcsolódó aluljárókban, valamint az állomások peronjain egyszerű, érthető táblák tömkelege jelzi az utazónak, hogy melyik irányban melyik metróvonalra szállhat át. Eltévedni szinte képtelenség. A tizennégy vonal számtalan ponton metszi egymás útvonalát. Ami viszont egyből szemet szúr, hogy bármennyire is világváros Párizs, bármennyi turista megfordul benne, egyetlen egy metróállomáson, buszmegállóban nem láttunk nemhogy szemetet, de egyetlen egy összefirkált-graffitizett, betört üvegű tájékoztató közlekedéstérképet sem.

Hatból hat. Röviden ezzel a két szóval lehetne jellemezni azt a tényt, hogy Párizs hat nagyobb pályaudvarából hatot láttam, csodáltam, fotóztam. Persze nem egy napba sűrítettem bele mind a hatot, hanem kettőbe.

Az első három az Északi (Gare du Nord), majd a tőle nem messze lévő Keleti (Gare de l’Est),valamint a Gare Montparnasse volt. Az Északit 1861-ben, a Keletit 1849-ben, a Montparnasse-it pedig 1840-ben adták át a forgalomnak. Ez utóbbi külsőre újabbnak tűnhet, köszönhetően az 1960-as felújításnak és átépítésnek. És itt történt 1895-ben az a baleset, amelyben egy gőzmozdony miután nem tudott megállni, áttörte a falat és tízméternyit zuhanva orral a földre pottyant.

Mondanom sem kell, mindegyiket metróval közelítettük meg. Lenyűgözött bennünket a pályaudvar-épületek nagysága, szépsége, valamint az, hogy egyiken sem láttunk vakolatomlást vagy bármit, ami elcsúfította volna. Közlekedésünket Párizsban úgy próbáltuk megoldani, hogy még véletlenül se ugyanazon a metróvonalon utazzunk két pont között. Ily módon sokfelé megfordultunk a városban. (Este, mikor már a szálloda felé tartottunk a buszunkkal, többen érdeklődtek, hogy merre jártunk aznap, és persze, hogy mivel jutottunk el egyik helyről a másikra. Büszkén vágtuk rá: Hát metróval! Harmadnapra utastársainktól megkaptam a hízelgő Metroman címet).

A többi pályaudvar meglátogatását a kirándulás harmadik párizsi napján ejtettem meg. Aznap kettéváltunk párommal. Ő a Musée d’ Orsay-t választotta, ami ma ugyan múzeum, de 1900-tól 1939-ig pályaudvarként funkcionált. Egy 1939. november 23-i miniszteri rendelettel az ide érkező és innen induló vonatok átkerültek az Austerlitz állomásra.

Jómagam zsebemben a térképpel és a háromnapos jeggyel nyakamba vettem a várost. Elsőként északnak indultam, célom a Gare Saint-Lazare volt. Ez a legrégebbi pályaudvar, 1837-ben indult el a forgalma. Miután kellően körülcsodáltam és lefényképeztem kívül és belül, elindultam következő „áldozatom” felé. Ez a Gare d’Austerlitz volt. A pályaudvar a Szajna partján van, érdekessége a metróval való kapcsolata. Nem aluljárón keresztül lehet elérni, hanem a metró, miután egy hídon átkel a folyón, a vágányokra merőlegesen, azok felett fut keresztül a pályaudvaron.

Harmadikként a Gare de Lyon következett, a folyó túlsó partján, miután átgyalogoltam a Charles de Gaulle nevét viselő hídon. Már messziről látszódott a pályaudvar épületének részét képező hatalmas óratorony. A Gare de Lyonon 1849-ben indult meg a forgalom. Erről az állomásépületről sem tudnék semmi rosszat mondani, fantasztikus látvány. (Itt történt valami, amelyhez hasonlót még nem tapasztaltam. A pályaudvar előtt üldögéltem, mire odajött egy fiatalember, hogy tudnék-e adni egy szál cigarettát. Miután adtam neki, továbbállt, majd kisvártatva visszajött és a markában tartott néhány eurót megmutatva némi aprópénzt kért. Mondtam neki, hogy bocs, nekem sincs, mire ő felajánlotta, hogy ami nála van, nekem adja. Hát igen! Ritka egy gesztus!) Végezetül csak annyit, a páromtól kaptam egy fekete pólót, amelyre Párizs metró- és RER-hálózatát nyomtatták  rá.”

* * *