Sic transit gloria mundi

Bizonyára mindnyájunknak pontos elképzelései vannak arról, miféle kényelmi berendezéseknek kell tartoznia egy jól működő, utasbarát vasútállomáshoz. Ezek az elképzelések minden vasúti korszakban megvoltak, ezeknek megfelelően alakították az állomások arculatát, bútorozták a várótermeket, neadjisten a peronokat, nagy harmóniában.

Napjainkban úgy tűnik, mintha elszakadnának egymástól a modernitás, a túlhajtott technicizmus bűvöletében élő üzemeltetés vágyai és az utasok mindennapi kívánságai. Egyre kevesebb helyen olthatja szomját a megfáradt utas, viszont egyre több helyen találunk meglepetésszerűen valami újat, valami látszólag nagyszerűt, és egyben vélhetően feleslegeset is. Mert első ránézésre klassz dolog az infopix-típusú dinamikus menetrendi tábla, talán még másodikra és harmadikra is. Negyedikre azonban egészen biztosan beugrik a kérdés, hogy miben tud többet ez a drága eszköz, mint a cserélhető, sárga menetrendi tablók?

A válasz kettős: egyrészt semmiben, másrészt segít elterelni a figyelmet arról, hogy az utas mindennapi kívánságaira oda sem hederít senki. Ahol példának okáért még van kültéri, nyilvános használatú vízcsap az állomásokon (nem az állomási előtéren, kvázi a városban, hanem ott, ahol az utasok átszállnak, peronon, forgalmi iroda melletti falszakaszon), ott azért van, mert egyelőre elfelejtették leszerelni.

Feszülten vetjük figyelmünket előre, az egyelőre beláthatatlan jövőbe, és próbáljuk kiókumlálni, hogy ha a tizenegynéhány éve ígért, és ugyanennyi ideje állandóan jövőre kezdődő rákospalota-újpesti állomási átépítés végre megvalósul, jut-e majd figyelem a Magyar Államvasutak Zrt. hálózatán található valószínűleg legpompásabb ivókút megóvására, áttelepítésére is, vagy kényszerűen át kell-e adni helyét egy infopixnek, vagy hasonló csudának.

Ha igen, az is érthető. Rossz helyen állnak most ezek a homokkőből készült majdnemházak. Csak úgy egyszerűen az állomásépület mellé vetve, ahogy a hajdani utasforgalmi logika diktálta, a „kijárat”-feliratú kapuk mellett. Szét kellene bontani, új helyet találni neki a magasperonos, aluljárós és – várhatóan – háziperon, épületkapcsolat nélküli állomáson. Nem tudhatjuk, lesz-e erre érzékenysége a majdani építésztervezőnek, ha lesz, nem fogja-e rögtön kipöccinteni az üzemeltetés, a tisztifőorvos? Elvégre nem rozsdamentes lemez, hanem porózus homokkő, ki tudja, miféle fertőzések, baktériumok rejtett otthona? Na és az állandó víztelenítés ősszel, a főcsap megnyitása tavasszal, hát kinek van erre energiája!

Az sem elképzelhetetlen, hogy így marad majd, számos eset, tárgy példázza a más korszak elemi fontosságú vasúti relikviái iránti érzéketlenséget. Emitt lesz majd a viacoloros magasperon, zajvédőfal, infopix, UB-Citétől padok, a vágány túloldalán meg lesz a vörös vonal, a tervezési határ, azon túl gaz, abban pedig az immár hozzáférhetetlen ivókút. Nem bontunk és nem újítunk fel. Ki tudja, talán a beledobált PET-palackok is változatlan csoportosulásban fogják átvészelni az építkezést. Sic transit gloria mundi.