Tizenöt éve történt: március 3-án újabb hadállásokat adott fel a magyar vasút – 3. rész: viszlát, 88-as, 95-ös, 112-es vonal!

Négy részben emlékezünk a 2007-es vonalbezárásokra, sorozatunk harmadik része jön az Indóház 2007. áprilisi lapszámában megjelent összeállítás alapján.

2006 decemberében a gazdasági és közlekedési miniszter kormányszóvivői tájékoztatón jelentette be, hogy a MÁV tizennégy vonalon nem tartja fenn a vasúti közlekedést a személyszállításban. A szolgáltatóváltással a közlések szerint mintegy kétmilliárd forintot takarít meg az állam az adófizetők pénzéből – az intézkedés, vagyis a 14 vasútvonalon összesen 474 kilométernyi szakaszon szüneteltetett személyforgalom 201 településen 800 ezer ember mindennapi életét érinti. Mivel hivatalosan nem vonalbezárásról, hanem személyforgalom-szüneteltetésről van szó, ahol korábban is jelentősebb teherfuvarozás zajlott, az áruszállítási szolgáltatás továbbra is megmarad. A síneket másutt sem szedik fel, de félő: amennyiben új vasúttársaság, netán térségi vasút nem veszi át az üzemeltetést, a vonali létesítmények előbb-utóbb az enyészeté lesznek – a magyar vasút a közúttal folytatott meddő küzdelemben újabb hadállásait volt kénytelen felszámolni.

Az Indóház 2007. áprilisi lapszámában megjelent összeállítás harmadik részében a 88-as, a 95-ös és a 112-es vonal búcsúját elevenítjük fel.

Tavaly november 4-én Mezőcsát közönsége és a meghívottak még bensőséges ünnepség keretében ünnepelték az 1906-ban a forgalomnak átadott vonal jubileumát. Négy és fél hónappal később már keserűségtől áthatva töltötték meg zsúfolásig a 17 kilométer hosszú vonalon utoljára közlekedő négykocsis vonatot. És mi tagadás, egy kicsit világvége-hangulatot árasztott, amikor a 23.20-kor a Nyékládházáról már csak „oda” induló Bz-ről megindult vasutas kiáltotta a menesztő forgalmistának: „Visszajövünk! Visszajövünk! Még visszajövünk!” És a mezőcsáti ívig a két motorkocsi négy, keservesen rikoltó kürtje szedte ízekre a közöny éjszakai csendjét, hogy aztán felülről a fogyó hold fénye, a peronon egy árva mécses játszi lángja kergesse a vonat után merengőket illúziókba: van még reménysugár...

A vonalon a vonatok zaja valószínűleg örökre elcsendesedik, mivel a teherforgalmat már korábban megszüntették. A 88-ason közlekedő utolsó vonatpárok: 35118. számú, Mezőcsát–Nyékládháza (20.10–20.40), 35121. számú, Nyékládháza–Mezőcsát (23.20–23.50)

Van valami megfoghatatlanul végzetszerű a Kazincbarcika–Rudabánya vasútvonal sorsában: Ormospusztáig (ma: Ormosbánya) futó szakaszát azon a napon adták át a forgalomnak, amikor a halandók gondolatai a temetők felé járnak – 1912. november elseje és 2007. március 3-a között az 1949-től kezdődő szocialista orientáció, a rudabányai sziderit felértékelődésével összefüggő szárnyvonal-hosszabbítás is csak a történelmi direktívák tarthatatlanságát sugallta. Tudniillik Magyarország nem a vas és az acél országa.

Szuhakálló-Múcsony eső áztatta állomásán fiatal asszonyság fordul fürgén, mindkét kezében cserép muskátli – az őrház megmaradt értékeit menti a közelben parkírozó Focus csomagtartójába. Bezárja az ajtót, a kulcsot az esőbeálló idomvasa mögé rejti. „Nehogy elárulja valakinek, hová tettem – ijedezik. – Bár itt már nincs semmi. Holnap még őrzik, de aztán vége...”

A közeli sorompónál idős férfi ődöng céltalanul a síneken. Botjával a zúzottkövet piszkálja – mintha így akarná elütni az időt az utolsó vonat érkezéséig. Csakhogy fogalma sincs róla, másnaptól, ha akarna, sem ülhetne Bz-re. „Nem lesz több vonat? – csodálkozik. – Igaz is, minek szaladgálnának üresen.”

Noha legendák keringenek leharcoltságáról, nem a 95-ös Magyarország legkilátástalanabb állapotban darvadozó vasútvonala. A sínek még tartják magukat, az őrházak is állnak, igaz, Rudabánya felvételi épülete inkább emlékeztet kommandósok kiképzését szolgáló hodályra, mint vasútállomásra: se ablaka, se ajtaja, némelyütt kisebb gyújtogatás nyoma látszik, sőt már a téglákat is kezdték kibontani a falakból. Izsófalván mindössze a váróterem ablakát zúzták be, de az épület másik felében a sorompókezelő menedéke a célnak minden további nélkül megfelel. Vozárikné László Gizella szívélyesen tessékel beljebb, miközben elárulja, éppen negyedszázada ez a munkahelye. Eleinte számadópénztárosként morzsolta vasutasnapjait – közben a sorompót tekerte. Mára csak az utóbbi maradt, de másnaptól már az sem... „Pedig tavaly még harminckocsis tehervonatunk volt, román vagonokban hozták le a szénport Rudáról. A szívem szakad meg, hogy el kell innét mennem, de legalább a vasút közelében maradok...” Kollégáihoz hasonlóan az izsófalvi sorompókezelő is a miskolci csomóponti főnököt áldja, aki mindent megtett annak érdekében, hogy a vonalon dolgozók új, megfelelő munkát kapjanak.

Izsón hárman várnak az utolsó előtti, Kazincbarcikára csattogó motorvonatra. Egy középkorú férfi teljesen vonatpárti. „Mert azon legalább kényelmesen lehet utazni – magyarázza. – A busz mindég teli van, az maradjon meg a birkáknak, azok szeretnek összenyomorodni.” Ami azt illeti, elég sok „birka” lehet errefelé. Az öt vonatpár mellett ugyanis naponta 34 autóbuszpár pendlizett Barcika és Rudabánya között, ehhez vett fel a személyszállítás felfüggesztése után a Volán további ötöt...

Időnként el-elered az eső, a szutykos idő nem tesz jót a kedélyállapotnak. Lehangoló a szegénység is, és bár nem biztos, hogy ez az anyagi ellehetetlenülés izsófalvi fokmérője, de az egyik helyi kocsmában nem árulnak cigarettát, csupán sodorni való dohányt. „Még egy pakli péhuszasra sincs pénzük az embereknek” – utal a szociális hálón tátongó lyuk meglétére a konyakízű alkoholos italt felespohárba töltő csapos. Az autórádión csak két adó jön be tisztán, a Bartók, meg a „nová programová štruktúráját” harsogó kassai Rádio Regina. Akkor már inkább az előbbi, bár Liszt Szent Erzsébet legendájának keserve csak fokozza a borongást...

Ormosbánya kettős sorompóját Molnár Péterné kezeli idestova tizenkét esztendeje. A tavasz viszont már őt is másutt találja. „Miskolcra kerülök, tanfolyam után váltókezelőnek. Valahogy kitanulom azt is – mondja bizakodóan, miközben megsimogat egy feketén fehérrel árnyalt keverékebet. – Csak vele mi lesz? Vasutaskutya, de nem vihetem magammal...”

Az annak idején a helyiérdekű vasutak szabványai szerint megépített vonalon megszámolhatatlan tonna érccel és szénnel megrakott kocsi gördült végig. A teherforgalom a 95-ösön fennmarad – lapunk nyomdába küldésekor tíz vagon fa várt feladásra Rudabányán. Számítani lehet viszont a fémtolvajok és a pályafenntartás véget nem érő harcára: az elmúlt hetekben szinte naponta vonult ki a pft., hogy pótolja a sínekről az éj leple alatt leszerelt hevedereket.

Ideje visszaindulni Kazincbarcikára. Az állomáson hamarosan kezdődik a búcsúztató, beszédet a vonal históriáját 36 éve kutató Husonyicza Gábor állomásfőnök tart. Összesereglettünk vagy másfél százan, mire hétkor kihunynak a peron fényei, Vangelis Tűzszekere árad a hangszórókból. A zene elhalkul, és a korabeli, pompás tiszti egyenruhában feszítő Husonyicza Gábor arról beszél, hogy jóllehet a vasútvonal mai állapotában már aligha lehet vonzó az utazóknak, de senki se vessen rá keresztet. Akad még Rudabányán másfél millió tonna, az évszázadok során felhalmozódott meddő, aminek ércét a korszerű eljárásokkal érdemes kinyerni. És azt a mérhetetlen mennyiségű anyagot csak a vasút szállíthatja el...

Közben díszítjük a motorkocsit, a MÁV és Kazincbarcika zászlaja mellett koszorúk, szalagok és virágok ékesítik a 188-as Bz-t. Harmincöt perc oda, ugyannyi vissza az út. Az utolsó. Mindamellett nincs világvége-hangulat, mindenkinek van a másikhoz egy jó szava. A kis Ficzere Balázs megosztja velem rokonszenves vasútmániájának legújabb gyümölcsét, egy, a vonalon haladó Bz-t ábrázoló hűtőmágnest, ami ma már a befizetendő számlákat rögzíti a frizsideremhez. Rudabányán lenne idő szétnézni, de vigyázni kell, mert a környékbeli csatornafedlapokat mind ellopták, a sötétben garantált a kéz- és lábtörés. Gyújtsunk hát világot, és a síneken hamarosan több méter hosszan égnek a mécsesek. Égnek egészen addig, mígnem eljön az utolsó indulás ideje: kilenc előtt tíz perccel a motorkocsi kürtje megszólal, isten veled, 95-ös vonal. Ahogy a Bz lassan gördül előre, vaskerekei úgy tapossák el egyenként a gyertyák lángját, jelkép ez, vagy mi, utána a sötétség?

Búcsúzni jött ki az állomásra Ormosbánya közönsége, Izsófalván ketten karolják át a némán, de vigasztalhatatlanul zokogó, szeretett vonata előtt tisztelgő Vozáriknét, Szuhakállón pedig az alpolgármester személyében legalább egy önkormányzat képviselteti magát annak tudatában, hogy településének másnaptól gyakorlatilag nem lesz vasútja...

...Este tíz múlt, könnyű tempót tartva az autóval, simán elérhető a közeli Nyékládháza, ahonnan a nap utolsó „utolsó” vonata indul – Mezőcsátra. Javában figyelem a BorsodChem jobbra húzódó iparvágányain mérhetetlen hosszan sorakozó tartálykocsikat, mígnem balkéz felől, a 92-es vonalon mint a fergeteg fúrja magát előre a 188-as a mögé akasztott mellékkocsival a sötétben.

Barcikáról Miskolcnak tartó fénycsík az egész – most már tudom: a vonatok is képesek a közönségnek játszani.

T. Hámori Ferenc

(Utolsó személyvonatok: Kazincbarcika és Rudabánya között a 35318. számú (19.35–20.10), Rudabánya és Kazincbarcika között a 35311. számú (20.50–21.25) vonat.)

Egyszer csak megszólalt a kürt. Hosszan, nagyon hosszan. Senki sem számolta a másodperceket, de mindnyájan azt kívántuk, soha ne érjen véget. Tudtuk, ez a kürtszó nem a viszontlátásnak szólt, hanem az istenveledet hirdette, a végső elköszönést a 112-es vonaltól.

Az ország egyik legmodernebb állomásépülete a szokottnál is zsúfoltabb volt március harmadik napjának kora délutánján. Az adonyi retúrjegy vásárlásakor a pénztáros elmosolyodik – ezúttal a szokottnál többen fizetnek be a negyven kilométeres, kilencszáz forintos útra. Fél órával az indulás előtt szinte egyszerre futnak be a tévéstábok – az operatőrök és a mikrofont tartó leányzók legalább olyan esetlenül és zavartan téblábolnak a csarnokban, mint a némán, szinte ünnepélyesen várakozó vasútbarátok. Az első vágányról indulunk, és két-három perc múlva be is gördül oda a 402-es Bz, oldalán Interpici felirattal. Mielőtt megörülnék, hogy valaki elintézte, legyen „luxusút” az utolsó, kiderül, ez itt teljesen természetes: Nyíregyházán ugyanis akkora a Bz-hiány, hogy az IP-k a „normál” menetrendben is rendszeresen köröznek. A motorkocsi hamar megtelik, aki pontosan, indulásra érkezett, annak már csak állóhely maradt. Még készül néhány rutinkérdéssel dúsított vágókép az esti híradókba, majd a média gyorsan eltűnik – magunkra maradtunk az egyre jobban zuhogó esőben.

Észrevétlenül gurulunk ki a hatalmas a pályaudvarról. És miközben a 100-as, Budapest–Záhony fővonal mellett, majd attól egyre jobban eltávolodva Nagykálló felé csattogunk, szép lassan temetni kezdjük a vonalat. Anekdotákat, történeteket, érveket hallgatunk a vonalról. Az egyik legtöbbet hangoztatott indok a megmaradás, sőt fejlesztés mellett a „menekülő-útvonali” státus volt. Hiszen ha Debrecen és Nyíregyháza között ne adj' isten történne egy súlyos baleset, a szerelvényeknek alig kellene kerülniük a szabolcsi és a hajdúsági megyeszékhely között. Közben elérjük Kállót, ahol újabb csapat fényképész csatlakozik a halálmenethez. A néhány perces ott-tartózkodás alatt a 402-es is szusszanhat egyet. No nem a kállóiak szállnak le szép számmal a motorkocsiról, hanem a dokumentátorok rajzanak ki, hogy lehetőleg minél több fényképet és videofelvételt készítsenek a Cibak expressz utolsó előtti menesztéséről. Emiatt ekkor még morog egy kicsit a vonat személyzete, ám hosszas győzködés után belátják, fontos, hogy legalább az emlékeinkben megmaradjon a vonal, s ehhez bizony fotók készítésére is szükség van.

Most már ráérünk, mindenre. Elhagyjuk az egykori Szabolcs vármegye székhelyét, ahonnan a 112-es valójában indul – Kállóig ugyanis a Cibaki „társbérletben” halad a síneken a Nyírbátorba szaladgáló Buzenykákkal – és kezdődik az igazi vasúti romantika. Ami egy ideje sajnos csak abból áll, hogy a lassújelek miatt rengeteg időnk van megszemlélni a tájat. Március 3-án azonban még ezt sem lehetett megtenni, hiszen a komor, szürke esőfelhőknek „köszönhetően” nem élvezhettük a természet szépségeit.

Sorra jönnek a megállók: Biri, Görénypuszta és Balkány némán tiszteleg a Bz-nek. Utóbbi állomáson a kivert ablakok, az egyre romosabb felvételi épület mintha arról tanúskodna, errefelé már évekkel korábban tudták, egyszer bekövetkezik a legrosszabb, s felszámolják a vonalat. A hasznosítható tárgyakat, berendezéseket már régen ellopták, és a szebb napokat látott épület csak reménykedhet abban, nem hordják el téglánként.

A Cibaki szükségessége először a névadó megállónál, Cibaknál derült ki: itt ugyanis nemcsak a fotósok szálltak le néhány percre a vonatról, hanem két törzsutas is. Tereminé Liszkai Krisztina és lánya rendszeresen utazik, illetve utazott a személyvonattal.

„Öt percre lakunk a megállótól, persze, hogy sajnáljuk a megszűnését. A lányom ráadásul imádja ezt a vonatot, ha jött, mindig kiszaladt a kertbe megnézni, a teteje ugyanis onnan is látszik” – mondta a fiatalasszony, aki az utolsó út ellenére sem tudott múlt időben beszélni a vonatról. Óvodáskorú leányzója elárulja, azért szerette a Bz-t, mert szép és piros volt. Édesanyja szerint már biztos, hogy legalább fél órával korábban kell elindulniuk otthonról, mivel a buszmegállóig jó huszonöt percet kell sétálniuk. A jegyárakkal és a menetrenddel még nem igazán volt tisztában. „Majd csak megtanuljuk azt is” – tette hozzá szomorúan.

Abapusztán villámgyorsan „átsuhanunk”, és a nagy, adonyi ív után karos jelzők erdeje szalutál a vonatnak a vonal végállomásán. Harminchat percnyi várakozás következik – nem akarjuk, hogy vége legyen...

„Furcsa volt látni a tömött vonatot. Tudtam, hogy ma bezárják a vonalat, de arra nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek az utolsó útra. A barátnőmhöz szoktam ezzel a vonattal jönni, most majd buszozhatok” – hadarja el egy szuszra Bárdóczki Dorina utolsó vonatos utazásának élményeit. Dorina szintén a vonat közelsége miatt szavazott a Buzenykára, de azért nem esik kétségbe attól, hogy másnap Ikarusra kell szállnia, ha haza akar menni.

Miközben ázunk a szűnni nem akaró esőben, élén a 2174-es Csörgővel befut a Mátészalkán át Szatmárnémetibe igyekvő 636-os nemzetközi gyors. A classic már nem látja, ahogy a felvételi épület oldalán látható emléktábla mellé koszorú kerül – a helyi vasutasok búcsúznak így a vonaltól.

Készül még néhány totálkép az állomásról, majd negyed hat környékén mindnyájan visszakászálódunk a 402-esre. S várjuk a kürtöt.

Ami egyszer csak megszólalt...

Szakács László

(Nyíregyházáról Nyíradonyba a 15.32-kor induló (érkezés: 16.42), 30616. számú, Nyíradonyból Nyíregyházára a 17.18-kor induló (18.28), 30613. számú személyvonat közlekedett utoljára.)

* * *

Összeállításunk második részét itt találják meg.

Visszaemlékezésünk első része itt olvasható.