Világrekord a Rappbode felett

Most kivételesen nem Kínából érkezik az újabb rekordhíd híre: viszonylag közel, a németországi Harz-hegységben, a Rappbode-duzzasztóművel párhuzamosan íveli át a szédítő mélységet a világ leghosszabb, gyalogosok számára készült függőhídja, amelyet tegnap adtak át. Tízhónapnyi építés után tegnap bárki, aki megfelelő cipőt és elegendő bátorságot hozott magával, átgyalogolhatott az új, 440 méter hosszú hídon.

Ha így akarjuk, akkor kalandpark, ha amúgy, akkor hídépítés. Most mi az utóbbi mellett tesszük le a voksunkat, hiszen a közlekedés különböző műtárgyaiban mindig akkumulálódik az összes eddigi műtárgyépítés során szerzett tudás és tapasztalat, mindegy, milyen célból épült meg. Ez a híd egy szórakozást szolgáló műtárgy, ám nyilvánvalóan hatása lesz a jövőben épülő további professzionális hidakra is. Talán csak egy könnyed ívben, talán egy szerkezeti csomópontban, anyagban, felületben, de része lesz a hídépítők közös szellemi örökségének.

Igazi karót nyelt német humorról árulkodik a turisztikai vállalkozás neve: Harzdrenalin. Maik és Stefan Berke, a tulajdonosok még nem árulják el a híd pontos hosszát, de annyit biztosra lehet venni, hogy az eddigi rekordtartót, a Szocsiban épült gyalogoshidat fölényesen veri. Maik és Stefan már gyakorlottak a rekorddöntésben, a völgyzárógát mellett eddig is ők üzemeltették Európa leghosszabb drótkötél-siklópályáját. Tulajdonképpen ez is közlekedés – jegyezhetjük meg, méghozzá kötöttpályás.

A megnyitó napjára tizenötezer vendéget vártak. Hogy a híd megbirkózzék ezzel az emberáradattal, kivételesen egyirányúsították. Hétköznapi üzemmenetben oda-vissza lehet majd közlekedni a szakadék felett, de ez a nap kivétel. Egyidőben csak kétszáztíz látogató tartózkodhat a hídon, a beengedést számláló szabályozza. Maik Berke szerint hétköznap nem fog előfordulni ilyen csúcsterhelés.

Az élményt persze nem adják ingyen, felnőttek hat, gyerekek négy eurót fizetnek a reggel tíztől este tízig nyitva tartó hídon. Ingyen csak a megnyitást megelőző napokban lehetett átkelni a völgy felett, és akkor is csak a sajtó képviselőinek. Az időjárás megadta a módját: a sűrű ködben csak sejteni lehetett a szomszédos duzzasztógát körvonalait, a folyóvölgyből semmi nem látszott.

És nem Németországban lennénk, ha a megnyitó alkalmából nem szervezték volna meg példaszerűen a közlekedést. Az autó uralta országban az ideutazó tizenötezer érdeklődő bizonyosan nagyvárosi dugót okozott volna az erdei utakon, így biztos távolságban több parkolóhelyet alakítottak ki, illetve különböző intézményekkel és vendéglátóhelyekkel szerződtek azok parkolójának használatáról. Ezekről a pontokról azután ingyenes buszjáratokkal lehetett a gátig utazni.

Feltétlenül meg kell említeni magát a Rappbode-duzzasztóművet is, amely Németország legnagyobbjainak egyike. 1940-ben már álltak az alapok, amikor a háború miatt félbe kellett szakítani az építkezést, végül 1959-ben adták át rendeltetésének. Közlekedési érdekesség az a közel háromszáz méter hosszú közúti alagút, amely közvetlenül a gát koronáján végigfutó 96-os utat vezeti át a szomszédos hegy alatt. Együtt van itt minden, ami szemnek és szájnak ingere: duzzasztómű, alagút és most már egy hihetetlenül légies híd is.

* * *