Hőlégballonnal Vácról Szadára

Éppen a kenut toljuk hazafelé a Duna-partról a kiskocsin, amikor a füves parti sávban szokatlan történésekre leszünk figyelmesek. Bár a német rendszámú kisbuszról és a furcsa alakú utánfutó belga rendszámáról először másra gondolunk, végül is a felhangzó magyar beszéd és az utánfutóból kiráncigált hatalmas kosár egyértelművé teszi: innen most honfitársaink szándékoznak ellebegni. Szélirány megbecsülése után úgy érzem, Veresegyház irányába tartanak majd.

Kenu és mi is lepihenünk, gyűlnek az érdeklődők, a két pilóta viszont lámpaláz nélkül, szakszerűen szereli össze a kosarat, felrakják a gázégőt, kicibálnak az utánfutóból még egy hatalmas szélmotort is. Aztán irányba fordítják a kosarat és oldalára döntik, érthető a technológia: a kosártól szélirányba fogják kiteríteni a ballont, amit majd a befújt levegő állít függőlegesbe a kosárral együtt.

Telefonos egyeztetés valakivel, gondolható, a légiirányítással. Várható indulás 19.15-kor (tehát tíz perc múlva?), fekete színű ballon, repülés napnyugtáig, felszállás helye Vác, leszállás tervezett helye Szada, szélsebesség húsz kilométer per óra, azonosító bravó-bravó-foxtrott-akármi, repülési magasság kétezer láb (hétszáz méter). Engem még izgatna, hogy repülés közben mekkora hőmérséklet uralkodik a kupolában, de ezt majd privátban.

Először hatalmas fekete kukacként húzódik végig az összetekert ballon a réten, de aztán a két pilóta a kukac széleit széthúzva, fekete textiltengerrel teríti be a füvet. A szélmotort a kupola szájához kormányozzák, berántják a Hondát. A majdani utasok közül két markosabb férfi két oldalról szétfeszíti a kupola száját. Ha mi sikerrel járunk a boltban, mikor a péksüteményeknél a nejlonzacskó összetapadt száját a sokadik ráfújással sikerül megnyitni, úgy ők itt sokkal ügyesebbek: a fülsiketítő szélmotor rögtön levegőhullámokat vet a kupola belsejébe, amelyet az egyik pilóta a gázégők pillanatokra való megnyitásával nyomatékosít. Messzebb állunk, de a hő még így is perzselő, nyomában szürkés pára lepi el a rétet.

Lassan formát ölt a kupola: egyik felével még roskatagon támaszkodik a földön, de a másik fele már szépen gömbölyödik. Közben a szélmotor zúg, a kupola száját tartók izzadnak, fel-felsüvít a gázégő, mi pedig csodálkozunk, mennyi ricsajjal jár ez a laikusként alapvetően nagyon halknak elképzelt ballonrepülés. Motorok, gépek, üzemanyag, hőség mindenhol. Igaz, a levegőnél nehezebb repülő objektumok esetében a technikai háttér és az energiafelhasználás még nyomasztóbb.

Nulla ökológiai lábnyomú kenunk közben a sokadalom szélén árválkodik.

A kosarat egy biztonsági kötéllel a kisbusz vonóhorgához kötik, itt ez helyettesíti a Hindenburg-katasztrófánál is megfigyelhető léghajókikötő-árbocot. A szélmotor leáll, a kosarat ismét a talpára állítják, az utasok bemásznak. A kezdetben bizonytalan formájú kupola egyre inkább kifeszül, határozott formát ölt, már nem oldalra, szélirányba hajbókol, hanem inkább felfelé tör.

Még néhány gázfröccs és egy-egy pillanatra megemelkedik a kosár, a biztosítókötelet eloldják. A kosár pereme még egy kicsit szántja a füvet, de a világra hatalmas, feszes, fekete kupola borul, aztán a kosár már lebegni látszik, tíz centi, húsz centi, aztán már méterek, egy méter, két méter, sok méter, egy pillanat alatt apróvá zsugorodik a szerkezet, már csak egy kis kormos villanykörte az égbolton. A kosárból előbb még kacagást lehetett hallani, most már azt sem, csak néha az égők süvítését.

A félórás közjáték után hazatoljuk a kenut. Kölcsöndarab, házikészítésű, háromszor annyi anyag van benne, mint egy gyáriban. Nyikorog alatta a kiskocsi, legkevésbé a lebegés jut róla eszembe.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!