Műrepülés óriási motorral, óriási kockázattal

Orosz csillagmotor egy Pittsben? Őrület. Annak súlya van. Súlypont-meghatározó súlya van. Négyszáz lóerőhöz bizony igen tekintélyes súly is társul. Bryan Jensen, aki Beast (Vadállat) nevű gépével függőlegesen ütődött a földnek Kansas Cityben egy repülőbemutatón, kellett, hogy tudja ezt. Hiszen légiforgalmi pilóta volt, akinek naponta kell súlypont-számítást végeznie. Nem értem.

A Pitts alapból rendkívül rövid törzzsel van megáldva. Ennélfogva se a magassági, se az oldalkormánya nem túl hatásos. Egy 400 lóerős vonóerővel bíró motort és annak súlyát vajon mivel lehetett volna kompenzálni? Talán idővel. Időt kellett volna adni, hogy a pilóta szép íven felvehesse zuhanásból. Kellő magasságból, persze. Ami nem volt. Így ennek is halál a vége. Az ember mellett – aki nem pótolható – egy olyan gépé is, amiből valószínűleg nincs több. Azt mondom: ne is legyen.

1970-ben indult a cég Pitts Aerobatics néven a wyomingi Aftonban. Az első Pitts Special S-2A-t 1971-ben bocsátották útjára. Műrepülőgépnek készült. Az is lett. A Pitts Special S-2B a Pittsek legnépszerűbb változatává vált a műrepülők körében. Lycoming motorja embert próbáló hangon visított minden nagysebességű figuránál, ezért sok helyen nem szerették, Magyarországon is sok kritikát kaptunk miatta.

Az amerikaiak ma is úgy tartják: a Pitts Special a világelső a műrepülőgépek kategóriájában. Én meg arra emlékszem, hogy már 1984-ben sem tudott Pitts versenyen nyerni. Épp a rövid törzse és a kétfedele miatt. Ott voltak a Z-50-esek, a Jakok. Szép, áramvonalas, jól látható formáikkal. És hamarosan jöttek a francia Capok, az orosz Szuhojok, a német Extrák, amelyek – jogosan - elég hosszú időre eluralták a műrepülés világát. A Pittsek régen sehol nincsenek, ahol igazi műrepülésről van szó. Ez a legenda már csak Amerikában él.

Ha amerikai lennék, nyilván fényezném a Pitts típust, de nem ennyire. Van viszont közöm Walter Extrához, aki az Extra típusokat megalkotta (a formatervezésbe besegítettem), és elárasztotta vele a műrepülő piacot. Sikeresen. A Pittsekhez képest ez egy hatalmas minőségi ugrás volt. Főleg ami a látványt illeti.

És mi más lehet fontos egy műrepülő versenyen? Meg kell ítélni, valóban függőleges-e, amit a pilóta repül, valóban 45 fokos-e a szár, és vízszintes-e a vízszintes. A Pitts akármit csinálhatott, nem lehetett versenytárs a tiszta aerodinamikai formákkal bíró utódjai mellett. Amelyek valódi függőlegest és 45 fokot mutattak, míg a Pittsnél csak tippelni lehetett. A Jakok, Capok, Z-50-esek, Szuhojok, Extrák tiszta, jól látható törzsükkel és egyenes szárnyukkal, amik talpon- és hátonrepülésben egyképpen mutattak, azonnal leverték a Pittseket, amint megjelentek.

Amerika még rágódhat a Pittsein, de ha igazi műrepülésről van szó, ezek a gépek már rég nem rúgnak labdába. Ez persze csak az én véleményem.