Robbanás Anglia fölött, egy Kennedy titkos halála

A Kennedy-család története bővelkedett tragikus fordulatokban, már az elnök, John és később öccse, Robert meggyilkolása előtt is. A legfurcsább talán a későbbi elnök, John bátyjának, Joseph „Joe” Kennedynek a hetven évvel ezelőtt bekövetkezett halála volt, ami összefonódott egy fegyverfajta első, nem igazán sikeres bevetéseinek ugyancsak szomorú, és sokáig titkos történetével.

A mai drónok, autonóm, vagy a földről irányított katonai repülőeszközök korában nincs mit csodálkozni azon, hogy ezt a pilóta nélküli eszközrendszert már a második világháborúban is „felfedezték” maguknak a stratégák, mindkét hadviselő oldalon. Az amerikai „Afrodité hadművelet” elgondolása azonban a mai logikától némileg eltérő volt: nem az emberi erő kímélése volt az elsődleges, hanem a hatalmas mennyiségű robbanóanyag pontos célba juttatása. Vagyis: nehezen támadható célpontokat, amelyek az ellenség érzékeny és fontos objektumai voltak, jó lenne olyan robbanóerővel megsemmisíteni, amely a szokásos bombázók esetében nem állt rendelkezésére.

Pontosabban nem állt az amerikaiak rendelkezésére: a brit Barnes Wallis óriásbombáit, a Tallboy 5,4 tonna) és a Grand Slam (10 tonna) nevű hatalmas szerkezeteket a RAF már sikerrel bevetette a Lancaster bombázók segítségével. A Grand Slam révén például viaduktokat, közlekedési vonalakat, több méternyi beton alá bújtatott tengeralattjáró-bázisokat sikerült lerombolni kis kötelékkel, kevés bombával, persze fontos volt, hogy a gépeknek sikerüljön is átjutniuk a német légvédelem zárótüzén.

Az amerikaiaknak nem volt ilyen hatalmas bombájuk, amely a célra zuhanás közben ráadásul hangsebesség fölé gyorsul, és mélyen a föld alatt lévő fedezékeket is képes megsemmisíteni. Az Afrodité ötlete az volt, hogy mégis meg lehet teremteni az addig bevetett legnagyobb robbanóerejű bombát, el lehet juttatni maximálisan 13 ezer 600 kilónyi(!) robbanóanyagot, egy B-17-es hasznos terhelésének kétszeresét is a célba, ha a bomba: maga a repülőgép. No, nem kamikaze-módszerrel, hanem rádió-távirányítással.

A megvalósításra Henry „Hap” Arnold tábornok adott engedélyt, a Floridai Eglin bázisra gyűjtöttek össze repülőképes, de hadrendből már kivont négymotoros bombázókat az átalakításra. A gépekből mindent kiszereltek, ami nem volt szükséges ehhez a fajta bevetéshez, üléseket, védőfegyverzetet, oxigénrendszert; beszerelték viszont az „Azon” rádió-távirányítási rendszert, sőt, két tévé-kamerát a pilótafülkébe, amelyeken a kísérő gépről és a földről is lehetett látni, merre repül a gép, illetve figyelni lehetett a távirányított bombázó műszerfalát.

A bevetés azonban mégis emberekkel kellett, hogy induljon, ahhoz ugyanis nem volt eléggé biztonságos a gépek távirányítása, hogy a felszállást is pilóták nélkül hajtsák végre. A koncepció tehát az volt, hogy egy pilóta és egy fedélzeti mérnök (a személyzeteket „egy veszélyes feladatra” önként jelentkezőkből állították össze), elstartol, az első egy-két forduló után, mintegy kétezer láb, azaz durván hatszáz méter magasan mindketten kiugranak a gépből, miután élesítették a rendszert. A BQ-7 (B-17) vagy BQ-8 (B-24) kódjelű bombázó vezetését innentől a B-17-esből átalakított CQ-17-es „anyagép” személyzete veszi át, és irányítja a szárnyas szerkezetet, amely, legalábbis elméletben, több eséllyel semmisíti meg a pontcélt, mint a sok ezer méter magasról próbálkozó hagyományos bombázók.

Eme korai precíziós fegyver első bevetése 1944 augusztusában volt, a kijelölt bázis a RAF Fersfield támaszpontja volt, amelynek pályája ugyan nem volt túl hosszú, de amelynek környékén nem voltak sűrűn lakott területek. Jogos is volt ez a meggondolás, hiszen már az első próbálkozás azzal végződött, hogy a sikeres start és a személyzet kiugrása után a követők elvesztették az irányítást a B-17-es felett, amely lezuhant. Hasonlóan végződött a második bevetés is, a távirányítás problémái miatt a gép egy erdőbe esett, a pilóta pedig azért vesztette életét, mert túl korán hagyta el a gépet, és nem nyílt ki az ernyője. Harmadszorra két, robbanóanyaggal alaposan megpakolt B-17-es indult, az egyik Oxford közelében zuhant le, a gépen lévők egyike nem tudott kiugrani és meghalt, a másik távirányítással eljutott a cél körzetéig, de a Calais közelében lévő óriási betonbunkert, a V-2-esek bázisának épített Kupolát elhibázta.

Ezután következett egy háromgépes akció, az egyik a tenger felett került ki az irányítás alól és esett a vízbe, a másikat a légvédelem lőtte le, a harmadik Ipswich, a nagy iparváros körzetében kezdett önálló repülésbe, de szerencsére néhány perc rémületes körözés után a tenger fölé fordult és ott zuhant le.

Nemsokára új irányítási rendszerrel indítottak gépet Heligoland tengeralattjáró-bázisa ellen, az egyik gépelhagyónak nem nyílt ki az ernyője, a gépet a cél előtt nem sokkal lelőtte a légvédelem, majd végre egy négygépes támadás egyik B-17-ese eljutott a célig és abban kárt is okozott.

Azon a bizonyos hetven évvel ezelőtti napon, 1944. augusztus 12-én két átalakított B-24-es szállt fel, az egyiket Joseph Kennedy Jr. és Wilford J. Willy vezette. A pilóták rendben elstartoltak a géppel, a célpont Mimoyecques volt, ez a félig föld alá épített betonerőd a Csatorna partján, amelynek hatalmas, messze hordó ágyúi magát Londont fenyegették. A gép Manston irányába fordult, ahol a kiugrást tervezték, és a személyzet egy elektronikus berendezés segítségével beélesítette a robbanószerkezetet. Azonban két perccel a tervezett gépelhagyás előtt a B-24-es ismeretlen okokból még a szárazföld fölött a levegőben robbant fel, természetesen a 9,6 tonnányi Torpex detonációjakor a két hadnagynak semmi esélye nem volt a túlélésre. Egyes feltételezések szerint egy hibás kábelkötés miatti rövidzárlat okozta a robbanást, ráadásul a műszaki tisztek egyike egy nappal a katasztrófa előtt állítólag figyelmeztette is Kennedyt ennek esélyére. A pilótákat haláluk után kitüntették, de amint magát az egész programot és a bevetéseket, úgy ezt a balesetet is még jó néhány évig titokban tartották.

A bevetések azonban folytatódtak, továbbra is nagyon kevés sikerrel. Volt gép, amelyik eltévesztette a célt, de a robbanása a kísérőt is elpusztította, volt, amelyet a célpont helyett a tengerparti dűnékbe vezettek, több támadást a rossz időjárás tett kudarcossá, vagyis az is nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyvert rossz látás mellett ugyanúgy nem lehet precízen célra vezetni, ahogy a felhők a magassági bombázás hatékonyságát is kérdésessé teszik.

Több gépet a légvédelem lőtt le, hiszen a távirányítás nem tette lehetővé kitérő manőverek végrehajtását. Tizenöt bevetés után Spaatz tábornok, a légierő vezérkari főnöke, további intézkedésig, vagyis örökre, leállította az Afrodité-hadműveletet.

Kellett néhány évtized, amely elsősorban az elektronikában és az informatikában hozott annyi fejlődést, amennyi az autonóm vagy távirányított repülőgépek ténykedését tényleg nagy jelentőségű harci eszközzé tette, pláne nemcsak felderítő, hanem támadó szerepkörben. Ez a kísérletsorozat azonban a II. világháború idején még a jó elgondolások és a kiforratlan technikai megoldások tipikus példája maradt, ráadásul a kísérletezők között is áldozatokat szedve.

A Kennedy-klán életrajzírói közül többen megjegyzik, hogy a robbanóanyaggal teletömött B-24-esben a család legtehetségesebb férfitagja vesztette életét, talán tehetségesebb volt, mint öccse, a későbbi, ugyancsak tragikus végzetű amerikai elnök.

* * *